TÓTH SZ.KRISZTINA

A rózsa melódiája

Csillog a holdnak ragyogó világa

káprázata  eltűntté varázsolja

a napnak ékes játékát.

Fénylenek az égi szemek,

s népessé változtatják

odafenn az árválkodó teret.

A Föld viszont sötét, nem

izzik már az uralkodó fénynek

leheletnyi szavalata sem.

A csend diadala, s a rémület

nem tágít.

Királlyá vált idelent, hol

a hatalom, s a kevélység

ítél, az igazság pedig

elfojtott hangként, s tűrhetetlen

vigaszként száműzve tengődik

a lélek hamvadó rózsájának

még le nem hullott szirmában.

Más nem maradt már,

csak a remény ,az az

egyetlen levél, melynek

fogságában még él az emberiség

létének kevéske múltja,

igazság lángjának egyetlen

csiholatlan melódiája, minek

játéka  isteni erővel zengené

az őszinteség lágyan pillérező

kottáit.

Ám az erő hatalom, a hatalom

pedig érdek, így a szemfényvesztő

hangszer húrjait a feketeség legsűrűbb

tónusa fedi át, melynek külseje aranyló,

s számtalan mondott gyémántnak tárhelye,

miknek valósága méreggel  átitatott

kavicsként él a tavaszi rét illatát

hirdető törhetetlen ködben.

Segítség kell , elsöprő szándék,

út, melynek iránya egyszerűsége

miatt vezet a lélek vágyainak

csilingelő birodalmába, hol a

muzsika kacagva, s kötetlenül

lobban, s az eddigi szólam komorsága

tagadhatatlanul tárul a polgári

tudat egyszerűsége számára.

Ehhez viszont, te kellesz Istenem,

a cirógató óvásod.

Ki a népnek atyja, s egyben teremtője,

fordulj el haragodnak engedhetetlen

határozásától, s lágyuljon szülői

szíved, minek mandragóra

billentyűi dobbanva hozzák el

belső mámorunk tündöklő hajtásait.

Halld meg e romlásnak indult

porszem öldöklő kiáltásai között

az igaz hangjegyek félve szóló dúdolatát,

s fogadd újra ékes világodba lakhelyünk

hiányodban, ádáz melankóliáját.

Ha megszánod e költő könnyeinek

záporozó forgatagát, s tollának

szabadságért kiáltozó karcolatát,

ígéretül ajánlanám elenyésző tintám

minden cseppjének őszinte suhanlatát.

MÁTÉ LÁSZLÓ (Győr)

Számvetés

Három lélegzetvételt enged meg a végzet
A ráadás a negyedik, az utolsó
Mikor az életfa gyökere kivérzett
Lehullik összes megkreált szemérmed
Egy kérdésed lebeg majd: Mi volt a jó?

Számtalanszor habzsoltál élvezeteket két pofára
Nyakló nélkül ittad az élet minden italát
Ha valaki intett, belevágtál szavába
Lám, igaza lesz, talán holnap, talán ma
Meg kell pillantanod, amit egy született vak lát

Három lépéssel áll a szirt széle előtt, aki még olvasni tud
Az első lépést megtenni, bizony, nem nehéz
A másodikkal rájössz, hogy van visszaút
A harmadiknál feladsz mindent, mert megáll a józan ész

Sötétségben lépkedsz, puhán, mint bárki, aki él
Soha ne számold meg lépteidet
Feketeségeidből így lesz hófehér
Végül elnyersz mindent, ami megillet

*****

Éjszaka

Hosszú este végén fogant a gyermek
Úgy nevezték el, hogy Éjszaka
Szemében ragyogó csillagok figyelnek
Hangjával szólal meg a vér szava

Nevetésében csilingel a kristálytiszta patak
Táncában villódzik a tükröződő Hold
Hajában a Tejút, mint hosszú ezüstszalag
Égi látványosság, mindig ékszer volt

Puha lépteivel megtiszteli a csöndet
Mikor halkan becsukja az éjfél-kaput
Álommanó barátja besurran, nem csönget
S a valóság egy sejtelmes világba jut

Hűvösen érint meg, betakar, elzsongít
A tolvaj lelkeknek egérutat ad
Felrepít, hogy szabadnak érezd magad itt
Harmatcseppeket hagy, amikor elszalad

Térj vissza, Éjszaka, frissítsd a levegőt
Várakozva figyeljük a vörös naplementét
Mely fejet hajt érkező Fenséged előtt
Tudjuk, nem esély vagy, hanem jelenlét

*****

Tanulság

Rágógumit rág a ráncos arcú nappal,
unottan lépked egy vékony betongerendán,
az egyensúlyra többé nem ügyel.
Fülében cseng még a tegnapi harag-dal,
úgy érzi, soha nem lesz dühös ezután,
de békéjét csak lassan éri el.

Íztelen gumi-e a hétköznapok bája,
megmutatja-e titkos belső értékét?
Talán a múlt hibáiból sokat tanul.
Játszik-e vele még apró unokája
olyan vidám fogócska-félét?
Nevet-e néha váratlanul?

Kiköpött rágógumi a ragacsos történelem.
Az émelygő ma újat nyom szájába,
elfelejtette a régi zamatát.
Ugyanolyant választ-e az ostoba jelen,
s megint ízetlenre rágja?
Azt kapja pontosan, amit várt?

Huszonöt lépést tettél meg szabadon,
de nem érzed még a helyes irányt.
Gyakran megbicsaklik egy gödörben lábad.
Önsorsod felett kinél van hatalom,
ha a múlt újra meg újra rád kiált:
Hol van a bölcsességbe oltott értő alázat?
 

Libinyiné Kecskés Katalin

Egy nyári nap

Telihold van, udvara hatalmas. Távol a kertben többféle tuja tanyázik menedéket adva állandó vendégeinknek, az énekes madaraknak. Tavasszal itt költenek, később itt tanítják fiókáikat repülni, majd megritkítják a kártevőket hálából a rendszeres téli lakomáért. Buxus, levendula és néhány fűszernövény illata keveredik az enyhülő éjszakában. A teraszt virágzó leanderek szegélyezik. A lépcső szélén fokonként 1-1 mécses ég. Mindjárt éjfél. Elcsendesült a környék, már csak a tücskök ciripelnek.
Leülök a lépcsőre, langyos a több napja tartó a hőségtől.
Visszatekintek: reggel későn ébredtünk. A kávét ma ágyba kaptam, de a reggel kicsalt a kertbe. Élénk rózsaszín ujjatlan pólóban, pamut fehérneműben, mezítláb lépkedtem a fűben és közben kortyoltam a reggeli feketémet.  Szép lesz a nap! – gondoltam.
A kertből a gyerekszoba teraszra nyíló ablakához igyekeztem, a pázsittól nedves talpam nyomot hagyott a terasz burkolatán. Bekukucskáltam és meghatódva néztem, ahogy Ádám alszik pókemberét magához ölelve. Nem hittem a szememnek: ez a 6 éves csupa energia kisfickó itt alszik nálam. Egy kicsit már az enyém!
A reggeli után egyből a partra siettünk, ahogy előző este elterveztük. Kis vödörbe gyűjtöttük a fehér gömbölyded kavicsokat, csigaházakat, kagylóhéjakat. Ádám mindegyikre kincsként tekintett.
- Nézd Nóra, még egy! Most már van egy-kettő-három… - kezdte elölről a leltárt. Kétórányi séta után a parti zsákmányt a teraszra borította és szépen sorba rendezte.
Közben Lóránttal megterítettünk: a faragott faasztal egyik végére 3 halványlila alátét került, az alátétre fehér porcelán lapostányér, villa, kés, talpas pohár. Az asztalra simultak a levendula mintás szalvéták, kicsit odébb üvegvázában fehér tulipánok pompáztak lila szalaggal átkötve és egy fehér kerek tálon 3 különböző lila árnyalatú gyertya várta, hogy alkonyat után halvány fényt pislogjon egy pohárka vörös bor mellé.
Lóránt tányérra tette a sült krumplit, apróra vágta a húst, hátha Ádám azt is megeszi. A tányéromra és a sajátjára is tett egy - egy szelet frissen rántott húst, magának sült krumplival, nekem egy kis tálka salátával, amire csigavonalban csorgatta rá a majonézes salátaöntetet. A poharakba szénsavmentes gyümölcslét öntött.

Miután elfogyott az ebéd és leszedtük az asztalt, birtokba vettük a tuják közötti árnyékban megbúvó hintaágyat és függőágyat. Lóránt egy játékot töltött le a telefonjára, Ádám a következő bő félórán keresztül ezzel foglalta el magát. Mi csak szótlanul összebújva néztük őt, közben Lóránt a kezében tartotta a kezemet és hüvelykujjával lassan, folyamatosan cirógatta kézfejemet és ujjaimat. Mintha azt mondaná: „köszönöm”. (Hangosan nem mondta ki, de tudom, hogy hálát érez a csalódást, veszekedéseket, válást és költözést követő békés jelenért. Teljes szívemből vágytam rá, hogy kisfiát a legjobb körülmények között együtt nevelhessük.)
Délután kocsiba ültünk és megkerestük az üdülőtelep épületei között elterülő medencéket. Ádám Lóránt kezét fogva közeledett a parkolótól a medencéig. Leterítettem egy plédet és a vízbe dobtam az úszó gumit. – Gyerünk! – mondtam és Lórántra kacsintottam. Ő megsimogatta a szőke buksit és a gyerek kezét a kezembe adta. Néhány perc múlva gyerekkacajtól visszhangzott a környék: Ádám úszni tanult! Apja csak nézte… féltő, bíztató tekintetével követte az apró tempózó végtagokat, és vágyakozva nézett rám. Én csak a gyerekre figyeltem, közel hozzá, hogy ne történhessen semmi baj… Fél órával később már métereket tett meg egyedül, úszógumi nélkül.
- Lassan induljunk! – szólt Lóránt, majd bebugyolálta pókemberes törölközőjébe a medencéből kimászó gyereket és felemelte. – Büszke vagyok rád, nagyon hamar megtanultál úszni! – mondta neki, közben szabad kezével a vállamra terítette türkizkék törölközőmet.
- Induljatok csak, mindjárt megyek én is – mondtam, összehajtottam a takarót, gyorsan kinyomtam az úszógumiból a szuszt és egy kis büfét érintve követtem a két férfit: a kisembert és az IGAZIT. Mire utolértem őket, Ádám már a gyerekülésben ült.
- Jobb vagy bal kezem kell? – kérdeztem hátam mögé dugva mindkettőt. Egyikben lángos, másikban csokis fánk. Persze neki mindkettő kellett. Miután beültünk Lórántnak egy üveg a hideg kólát vettem elő mosolyogva a hátizsákból.
Kerülő úton jöttünk haza, útközben egy kilátóból csodáltuk meg a környéket. Hazafelé Ádám elaludt az autóban. Lóránt fia vékony, napbarnított testét óvatosan emelte ki az ülésből. Egyenest a gyerekszobába ment vele és az ágyba fektette.
A konyhában friss barna kenyér került az asztalra, virslit és teát főztem vacsorára… Jó volt ez a nap!
Ahogy felidézem a napközben történteket, Lóránt mellém ül. Szorosan közel hajol hozzám, a fülembe súgja - Összekötöd velem?! – és egy apró ékszerdobozt vesz elő.

Csicsek Anna

Büfékocsis kaland

   Három alkalmi vasúti büfékocsis - akik amúgy nem rendelkeztek vendéglátóipari képesítéssel -: Karola, a főnök, Irisz, az unokahúg és Pityuka a baráti társaságból. – indult Keszthelyről Budapestre a reggeli vonattal. A döglesztő meleg kíméletlenül fűtötte át a büfékocsit.  A Balaton partján több német turista szállt föl. Írisz szolgálta ki őket. Bölcsészkaron szerzett német nyelvtanári diplomájával kitűnően elbeszélgetett a vendégekkel, akik őszintén elcsodálkoztak a választékos beszéd hallatán. A Déli pályaudvarra pontosan érkeztek, így volt idejük a késő délután visszainduló vonatig egy kellemes fürdőzésre a Gellértben. A felfrissülés nem sokáig tartott, Keszthelyig meg végképp nem volt elég. A meglehetősen mostoha tisztálkodási lehetőség a büfékocsiban kimerült egy hevenyészett zuhanyzóban, amit a mosdó csapjára felhúzkodott félcollos gumicső szolgáltatott. Nyomás minimális, zuhanyrózsa csak egy álom. Fél collon csorog valami vízféle, de legalább meleg, mert itt aztán egy az egyben működik a napfűtés, külön napkollektorok beiktatása nélkül. A zuhanyozás hatása meg csak addig tart, amíg az ember megtörölközik.
Este tízkor még javában tombol a nyár a Keszthelyi strandon. Turisták jönnek-mennek, egy-két bátrabb fürdőző ordibál a vízben. Karola kitalálta, hogy miként lehet lezuhanyozni végre valami emberi körülmények között a strandon. Ilyenkor már a kutya sem nézi, hogy ki megy be. Így tesznek ők hárman is. Karola már előre kiosztotta a feladatokat, de a kiépített zuhanyzónál állva újra előadja a feladatokat:
- Írisz, Te ide állsz, tartod a ruhámat meg a törölközőt, Pityuka, te meg a bejárat felé fordulva azt figyeled, hogy jön-e valaki. Ha igen, szólsz. De nem leskelődsz! Még véletlenül sem fordulhatsz meg! – Nem tudni, Karola kinek az erkölcseire igyekezett vigyázni ilyen nagyon.
Mindenesetre mindenki megértett mindent. Zuhanyozásra alkalmasabb helyet nem is találhatott volna magának Karola: szabad ég alatt, nagyon kellemes időben, ráadásul ingyen! Csak ez a fránya világítás! Ez egy kicsit zavaró! Mert pontosan úgy van beállítva, hogy a zuhany alatt állót lehet a legpontosabban látni. Premier plánban, mint egy színházban, vagy filmen. De amilyen gyorsan jöttek ezek a gondolatok Karola agyába, olyan gyorsan el is szálltak. Könnyű nyári ruháját egy mozdulattal kapta le magáról és dobta Írisz karjára. A következő másodpercben a bugyija is ott landolt. Már előzőleg kipróbálta, hogy ténylegesen folyik-e a csapból víz. Megnyugvással vette tudomásul, hogy éjszakára sem zárják le. Alaposan bedörzsölte testét az illatos tusfürdővel, még énekelni is lett volna hangulata, de csak magában dudorászott. Kis víz segítségével csupa habosra dörzsölte testét. Észre sem vette, hogy a vízcsap minimális, pár másodpercre van beállítva, annyival magával ragadta a most felfedezett tisztálkodási lehetőség. Már nemcsak magában dudorászott, hanem hangosan énekelgetett:
- Mindenféle szeretőm vót,
Csak még cigánylegény nem vót…-
Közben úgy behabozva, két kezét égnek emelve elkezdte a körforgást a saját tengelye körül, várva, hogy az áhított víz fölülről enyhet és tisztaságot hozva erőnek erejével csorogjon le testére. De víz nem jő! Amíg ő ott fireg-forog, az éj sötétjéből a bejárat felől hangok hallatszanak, majd emberek jelennek meg. Pityuka először csak félénken, majd mind hangosabban – feladata magas szintű ellátását bizonyítandó - ismételgeti egyre inkább kétségbeesve:
- Karola! Karola! Jönnek! Jönnek! –
Aztán volt abban jaj, meg juj, meg mindenféle figyelemfelkeltő szó.
Karola meg azzal volt elfoglalva, hogy:
- Sej-haj, göndör a babám,
Szeret is az engem igazán. -
Forgás közben persze felfigyelt ő is a strandra belépő emberekre. Pityuka kétségbeesve jajgatott, félfordulatokat tett Karola felé – megszegve a határozottan szóló instrukciókat -, de nem maradt más választása. Így akart nagyobb hangsúlyt adni mondandójának. Írisz is igyekezett valami megoldást találni erre a lehetetlen helyzetre, de neki sem sikerült. Ott forog a nagynéném talpig behabozva, közben valami pajzánságot énekel a jó hangján, én itt tartom a cuccait, Pityuka őrködik, meg kiabál, és közben egy német csoport érkezik szép sorban a szűk bejáraton át. És persze nem győznek csodálkozni, ki így, ki úgy:
- Oh, du Scheisse, ungarischer Striptease! –  (Baszki! Magyar sztriptíz!)
- Ist das die ungarische folklore! – merthogy, akár magyar néptánc is lehetett…
Már Karola is felfogja, hogy mi történt, ungárise folklórnak annyi, se tánc, se ének, csak forgás, de az villámgyorsan, mert a víz közben csordogál. Németek egyike-másika megáll, s karját összekulcsolva lesi a váratlan látványt, s igyekszik közelíteni hozzá.
- Feierabend, gehen wir! – hangzik el egy-két más irányba szóló sürgetés nők részéről.
Karola nem tudja eldönteni, hogy mit is csináljon. Pityuka vállai rázkódnak a röhögéstől, de a Főnök nénit mégsem illik úgy egy az egyben kiröhögni, igyekszik visszafogni magát. Na jó, belőled sem lesz testőr, legalábbis az enyém nem! – fut át Karola gondolataiban.
Írisz nem igyekszik visszafogni magát, kétrét görnyedve röhög a szerencsétlen helyzeten. Látja a közeledő férfisereget, és végső megoldásként rádobja a törölközőt Karola arcára. A későbbiek során, mert hát megfelelően ki lett elemezve a dolog, de már nem ilyen zaklatott körülmények között, hanem a büfékocsin, egészen meglepő érvet hozott fel:
- Legalább Te nem láttad, hogy ki lát Téged! –
Karola olyan szélsebes öltözködést produkált, mint még soha. Se törölközés, se bugyi, csak a ruhájába bújt bele, miután Írisz kezéből sikerült azt kikapnia.
A két nő kissé nehezen aludt el, mert időnként valamelyiknek röhöghetnékje támadt, ha a zuhanyzós kalandot felidézte magában.

VÁRKONYI FLÓRA

Nyári hanghullámok Északföldön

Nem bántam meg, hogy az idei nyarat is itt töltöttem. Külföldön, ami számomra inkább belföld. A friss levegő, az erdők és a tavak nyelve sínbe teszik a szétpattant idegszálakat. Az egyedüllét itt nem pecsételődik magánnyá. Az északi emberek fogalmai rugalmasabbak, bármilyen furcsának tűnik is. Az egymás körül hagyott tér a tiszteletadás jele. Ráadásul nem is légüres, mert az ember individuuma tölti ki.
Miután először itt is rádupláztam az iskolapadban a megállíthatatlan gondolatáradatok gyártására, két hét szabad légzés következett. Nem volt határozott tervem, de bíztam benne, hogy feltalálom magam. Kapkodó mozdulatokkal gyűjtöttem be a programfüzeteket a könyvtárból, még nem szoktam hozzá a nyugalomhoz. Persze rögtön a nyelvtanfolyamokhoz, a könyvbemutatókhoz és az egyéb kultúrprogramokhoz lapoztam, nehogy már tétlenül vegetáljanak az agykamrák. Nálam a „pihenésből” is folyton tanulás lesz. Egyébként is készülnöm kell a nyelvi tesztre és muszáj olvasnom a következő tanulmányomhoz, hiszen most van rá időm, gondoltam. Ez nem lesz megerőltető, begyömöszölhető a „pihenés” kategóriájába. Nem is igazi munka, hanem csak hasznos időtöltés.
De azért mégsem ártana egy kicsit kikapcsolódni. Csak tudnám, azt hogyan kell, amikor állandóan forog, nyikorog, csikorog és kattog a fejemben ez az őrült masina. Sosem hagy békén, sokszor még éjszaka is ébrenlétre kényszerít. Mondjuk akkor úgy, hogy nem ártana némileg feltöltődni a következő szezonra, ha kikapcsolni nem is hagyja magát ez az átkozott gépezet. Kimondhatatlanul unom már ezt a monoton kattogást. Felüdítő lenne néha mást is hallani. Mondjuk madárcsicsergést és vízcsobogást szellődal kíséretében. De élőben, mert a relaxációs zenék nem megnyugtatnak, hanem még szorosabbra húzzák szegény idegeim foszladozó húrjait.
Elmehetnék esetleg koncertre is. Régen imádtam a zenét, ugyan csak hallgatni, a tehetségem hozzá sajnos a tengerszint magasságával egyenlő. Nem mintha egyszer is próbáltam volna hangszeren játszani, de ösztönösen érzem, hogy nem értek hozzá. A legjobb esetben is csak műkedvelő lehetek. (Noha ez a pozíció sem lebecsülendő!) Az egyetlen koncertre, amire talán elmennék, rég elfogytak a jegyek, és a banda is love metalt játszik, ami nem nevezhető pihentetőnek, hanem inkább felzaklatónak. Kell nekem esténként őket hallgatni, hogy ne csak a gondolatok kergetőzzenek az agyamban, hanem még a kőszénréteg alá temetett érzelmeket is kiássák. Részben ez volt az oka, hogy tinédzserként lemondtam a zenehallgatásról. Aztán meg minden elsorvadt a betűk titkai mellett, de nem bántam.
Lesz aznap egy másik koncert is. Klasszikus zene a parkban, a Hobbitkarmester vezetésével, a belépés ingyenes. Végül is elmehetnék, csak biztos nagy tömeg lesz. De ez nem lehet akadály, most vagyok itt, többet nem lesz lehetőségem ilyet hallani és látni. Maga a koncert is csak egyszeri, kivételes alkalom.
Valóban rengetegen voltak, a biciklimnek is alig találtam parkolóhelyet. Idegenkedem az emberek közelségétől, mégis a színpad felé kellett préselődnöm. Az érzékszerveim már annyira elmeszesedtek, hogy csak a közeli és erőteljes hatásokat képesek felfogni. Még így is viszonylag távol álltam, nem láttam jól, kik és hogyan játszanak, csak a körvonalaikat tudtam kisilabizálni, de annál jobban hallottam.
Hallottam a csellókból, a nagybőgőkből, a hegedűkből és a trombitákból szállingózó dallamokat. Szép darabok hangzottak, csendültek vagy éppen harsantak fel egymás után. Pontosabban leírni nem tudom, mert zenei analfabéta vagyok. Az érzékszervek és az emberi tudat valóban korlátozzák a megismerést, ahelyett, hogy segítenék. Nagyjából a koncert feléig egyszerűen csak tetszett, hallottam, hogy profik és mesterműveket játszanak. Nehezen oldódó természet vagyok, és az emberrengeteg is feszélyezett, olykor az ájulást kellett elhessegetnem. A darabok között időnként néhány perces szüneteket tartottak, és igyekeztek meginterjúvolni a bolondos Hobbitkarmestert, sikertelenül, legalábbis az elmondottak tartalmát tekintve. Vicces benyomást akart kelteni, ami már csak a külseje és a karikírozottan használt helyi tájszólása miatt sem volt nehéz. Azonban, gondoltam, egy ilyen kivételes tehetség minden megnyilvánulása szimbolikus. Ha nem így volna, az ellenkezne a művészetfelfogásommal. Rá akar szorítani a saját értelmezésre. De megint csak az értelmezésre. Akkor adta a legrövidebb válaszokat, amikor a darabhoz fűződő érzelmeiről kérdezték.
A koncert végére sikerült is elérnie, hogy magam próbáljam értelmezni a műveket. Nem is figyeltem már rá, milyen darab következett (úgysem ismertem) és mint mondott a Hobbitkarmester. Észrevétlenül a színpadhoz is közelebb kerültem, így már tudtam követni a Hobbitkarmester hirtelen karcsapásait és egyéb tornamutatványoknak is beillő mozdulatait. De valószínűleg végig balettozott, és egyáltalán nem hirtelen karcsapásokat és összefüggéstelen pózokat mutatott be. Megvolt a darab expozíciója, bonyodalma, majd a konfliktusok kibontakozását a tetőpont és a katarzist hozó megoldás követte. A hallás kiegészült a látással, a koncert színpadi művé nőtt. Jóllehet végül magába szippantott a zene, nem érzékeltem már mást, csak a műveket és az előadást, elsősorban ismét csak értelmezéseket váltott ki belőlem, érzelmet keveset. Pedig az ókori görögök szerint a zene a leghatékonyabb művészeti ág az érzelmek felébresztésére.
Az lett volna a probléma, hogy megint műveket választottam eszközként? Műveket, amelyeket végső soron hozzám hasonló emberek alkottak, nem pedig a természetből indultak létezésük útjára. Bármennyire is szeretnék elkülönülni a társadalomtól és a közös, „emberi”, fizikai és esendő dolgoktól, be kell ismernem, hogy ez egyáltalán nem egyszerű, hacsak nem egyenesen lehetetlen. Az emberek halandóságukból és mindennapi életükből adódóan szinte ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek. Kissé szürke, és köszönöm, nem kérek belőle. A koncert után úgy tűnt, újra csak az értelmezés maradt.
Muszáj rávennem magam, hogy kimozduljak, ha már itt vagyok és „ráérek”. Csak olvasva nem lehet megismerni a világot. Nem mintha egyébként meg lehetne. Komoly kétségeim vannak a világ megismerhetősége felől. De talán csak az érzékszervek a hibásak, és a testből kiszabadult lények a „teljes tudás” birtokába jutnak. Ha van egyáltalán ilyen. Sosem szerettem a terminusokat, korlátoznak. Habár ezzel, hogy a nyelv korlátoz, senkinek nem mondok újdonságot.
Süt a nap, amit itt meg kell becsülni. Szinte erőszakosan ragyog, kirajzolja a ráncokat a homlokomon. Mintha a halál fenyegetését érezné, és nem tudná, hogy eljön a jövő nyár is. Otthon hiába van hőség, a nap sokkal szelídebb, nem is gondolná az ember. (Megint ember és gondol. Nem lehet ettől szabadulni…) Fél óra biciklizés az öböl partján, és ott vagyok az élményparkban. Vidámpark is egyben, de nekem tökéletesen megfelel, hogy csak lentről nézem a hintákat. A tapasztalás nem az én világom. Különben is, az emberek sikítozása ijesztő és idegesítő.
A delfinárium felé veszem az irányt. Fura, hogy épp itt, „Hideg király országában” van ilyen. Biztos szükségük van a delfinek melegére. Nem igazán tudom, mit várjak, elvileg előadás lesz. Mindig is szerettem a cirkuszt, mint mindenféle elvarázsolt világot. Illetve nem maguk a világok az elvarázsoltak, a lakóiknak teljesen természetes az ottani élet, csak engem varázsolnak el. Egy-két órára megszabadítanak a gondolattömbök súlyától. Tehát körülbelül cirkuszi előadásra számítok.
Az elején most is nehezen szív magába a delfinek és idomárjaik világa, pedig erős a vonzás. Talán túl szorosan kapcsolódnak egymáshoz, a delfin az idomárhoz és az idomár a delfinhez. Nem nyílik ajtó a kettejük közti világba. Négy ilyen pár van, külső szemlélő számára érthetetlen kommunikáció folyik köztük. A delfinek nagyon ügyesek, ám nem a mutatványaik a legérdekesebbek, hanem a delfin és idomárja közti szeretet. Nem hallom, ahogy kommunikálnak, a sípok frekvenciája érzékelhetetlen az emberi fül számára. Az érzékszervek csődje. Hallom viszont a közéjük sűrűsödő szeretetet. Sőt, látom is. Nem vörös, hanem fehér és misztikus, mint a köd. Túllép a földi szférán.
Ezt már nem tudom értelmezni, máshogy kell megközelíteni. Meg kell próbálnom aktiválni az érzelmeimet. Nem egy műről van szó, amivel boldogulhatok elsősorban az értelmemmel. A műelemzéshez is szükséges valamennyi érzelem, vagy legalábbis a beleélés képessége. Amikor az ember néhány pillanatra kilép a saját életéből, az is a misztikum része. De most másról van szó. Nem a gondolkodásról, nem is ember és ember viszonyáról, hanem állat és ember közti szövetségről. Amely, ha egyszer megköttetett, felbonthatatlan.
Hallhatatlan és halhatatlan hanghullámok szivárognak köztük a fehér térben. Nem fogatók fel érzékszervekkel, sem aggyal és idegekkel, csak lélekkel. Mint a természet jelenségei általában. Hiába próbálok a kettejük közti kapcsolat részesévé válni, a köd áthatolhatatlan és az emberi elme számára átláthatatlan. Nem is ketten vannak, hanem egyek, a körülöttük fodrozódó fehér köd részei. A szeretet ködje számomra elszigetelt, legalábbis az, amelyik köztük gomolyog.
Ám amint érezni kezdeném a magány súlyát, én is látom a ködöt, amely mögött a felsejlik a szeretteim arcképe. Mintha nem az elmémbe vésődtek volna, hanem a lelkembe. Vannak köztük állatok és emberek is. Az a benyomásom támad, hogy nem csak állat és ember, hanem ember és ember között is létrejöhet a köd. Vannak emberek, akikkel a köd nyelvén kommunikálok. Nem lehet hallani, és valójában látni sem, hiába venném elő a húsz megapixel feletti kamerát. Nem lehet érzékszervekkel felfogni, „csak” érezni. Talán ez visz közelebb a megismeréshez.
Azt hiszem, megértettem, mit jelent kikapcsolódni és magam mögött hagyni a mindent elborító gondolatfoszlányokat, hacsak egy rövid időre is. Nem hiszem, hogy túl sokszor sikerülne kiugrani a zakatoló tehervonat mozdonyából, de legalább a törekvésem feléledt rá. Északföld nyári hanghullámai leleplezték bennem az embert. Aki nemcsak gondolkodó, hanem érző lény is, az ősi bölcsességek és biológia-tankönyvbeli definíciók szerint. És valóban. Talán érdemes megvárnom itt a téli fagy és sötétség hanghullámait is.
(P.S.: Köszönettel tartozom többek között az „északi embernek”, akinek „a szamárfüles Midász volt az őse”, hogy errefelé kalauzolt.)
 

     KOLARICS ZOLTÁN

Erdei Iskola

Csörgedező patak mellett vezet a kék út,

Autóval ha erre jársz, hosszabb lesz a fékút.

Látnivaló akad bőven, mert a hely csodaszép,

Átkelhetsz a hegyen, völgyön, de vigyázz hova lépsz !

Dalolnak a madarak mikor az erdőben lépkedsz,

Isten áldása van e helyen, Te is biztos érzed.

Te is éld át ezt az érzést, ha erre vezet utad,

Átölelünk, ha közénk jössz, mindenki Veled mulat.

Barátokra lelhetsz közöttünk, hisz a légkör családi,

Olyan ez mint a mesében, de ez mégis valódi.

Rád is tárt kapukkal vár az erdei Iskola !

FECSKEPALOTA

Ó mily csodás „lakoda”, fecske s ember jár oda,
ez a Fecskepalota, mindenkinek otthona.

Ha pihenni vágysz, gyere el, egy percig se késlekedj,
mesébe illő ez a hely, tarts velünk és énekelj.

Kirándulunk, kocsikázunk, lovagolunk s hegyet mászunk,
stadionban gólt lövünk, strandolunk és sörözünk…

A kert sok gyereknek öröme, hisz játékkal van tele,
itt pihenhetsz vagy sportolhatsz, madárdalt is hallgathatsz.

Minden mire szükséged van e helyen megtalálod,
hisz sok gondoskodó kéz teljesíti minden álmod.

Egymást követi a sok érdekes, vidám tartalmas program,
unatkozni velünk nem érdemes, mindenki boldog s jól van.

Gyere el hozzánk barátom Te is, sok szeretettel várunk,
Velünk vidámabb s boldogabb az élet, amit garantálunk !
 

NAGY JÁNOS / Nagykanizsa/

A bolond

Ferkó egyáltalán nem született bolondnak, a körülmények miatt vált azzá. Először az édesanyja halt meg, már alig emlékezett rá. Egy szőke hajú, széparcú asszony emlékképe derengett fel neki néha napján. Keserves gyermekkora volt, az apjával faluról falura jártak, hogy a mindennapi betevő falatot megteremtsék. A nélkülözés, az éhezés voltak a legjobb barátai. Az apja nem sokat törődött vele, sokszor egyedül töltötte az éjszakát, miközben ő a falu csapszékében itta el a keservesen megszerzett keresetét. Korán megtanulta, hogy minden egyes falatért meg kell szenvednie, ritka kivételes nap volt az, amikor nem korgó gyomorral tért pihenőre. Fekhelye legtöbbször egy istálló sarkában akadt, de bizony sokszor előfordult, hogy az árok partján vagy egy fa alatt köszönt neki jó reggelt a hajnal.
Legtöbbször egy-egy jólelkű falusi asszony szánta meg, megkínálva egy csupor tejjel és némi ételmaradékkal. Megtanulta, hogy az erdő – mező mely növényei és gyümölcsei fogyaszthatók nyersen, hogyan lehet hurokkal madarat, nyulat fogni. A vándorló életmód hamar megtanította arra, hogy leginkább csak saját magára számíthat, az apja segítsége legtöbbször abból állt, hogy elküldte koldulni.
- Szerezz magadnak valamit, ha enni akarsz! – szólt az apai jó tanács.
Talán tizennégy éves lehetett, amikor egy reggel hiába ébresztgette az apját, az örökre lehunyta a szemét, egyedül hagyva kamaszodó fiát a nagyvilágban. Miután egyházi temetésre sehogy sem tellett, egy kölcsönkért ásóval maga temette el a falu határában. A keményre döngölt földhalomba egy faágakból összekötözött keresztet döfött, majd örök Isten veled! - et mondott az apja emlékének. Egyetlen öröksége egy fanyelű bicska volt, amivel az apja szalonnát szelt, ha kivételesen olyan ünnepi lakomához jutottak. Nem ejtett könnyet, utoljára akkor sírt, amikor az édesanyját temették, azóta az élet kiszárított minden könnycseppet a szeméből.
Nem tudta mihez kezdjen, eddig az apja útját követte, ment amerre az indult. A legközelebbi faluban próbált valamiféle munkát szerezni magának, de a munkához túl fiatalnak találták, ahhoz meg túl öreg volt, hogy szánalomból megetessék, mint kisgyerek korában. Ha nem tud fogni néhány halat a falu melletti folyócskában, bizony felkopik az álla. Kínkeserves napok, hetek következtek. Örökké éhes volt, végképp lesoványodott, minden bordáját meg tudta volna számolni. Szakadt ruhában, szegényes motyóját egy botra tűzött tarisznyában cipelve rótta az országutat. Teljesen kilátástalannak ítélte meg a helyzetét, már előre félt a rossz idő beköszöntétől, amikor a fagyos hideg kiszívja a maradék erejét is.
- Úgy fogom végezni, mint az apám, az út szélén fogok elpusztulni és még eltemetni sem fog senki – gondolta keserűen.
Végre az egyik faluban sikerült egy kis munkát kapnia koszt és kvártély fejében. Régóta először sikerült csillapítania örökké korgó gyomra követelését és elégedett fáradtsággal dőlt le a szalmakazal tövében. A kocsmából vidám zsivaj hallatszott ki, a férfiak egy hosszú hajú, holdkóros képű fiatalembert itattak borral, hangos hahotázással kísérve minden mozdulatát. A fiatal férfi esztelenül ugrált, mint a bakkecske, furcsa, érthetetlen szavakat makogott és vedelte a bort, ette a zsíros sült húsdarabot, amit a falusiak fizettek neki.
Ferkót kíváncsivá tette a dolog és közelebb húzódott.
- Ki ez a férfi? – kérdezte meg az egyik közelben állót.
- Hát a Jóska, a falu bolondja! – válaszolt nevetve a megszólított.
- De miért fizetnek neki enni, - és innivalót? – kérdezte értetlenül.
- Mondom, hogy ő a falu bolondja! A falu gondoskodik a szerencsétlen bolondról.
Ferkó fejében szöget ütött ez a mondat és egy halvány terv kezdett körvonalazódni a fejében.
- Minden falunak van bolondja? – kérdezte meg az iménti férfit.
- Azt nem tudom, de általában mindenhol akad egy ilyen széllel bélelt alak!
Ferkó ekkor már szentül elhatározta magában, hogy ha bolonddá kell lennie ahhoz, hogy gond nélkül élhessen, akkor ő bizony bolond lesz, ezen ne múljék. Másnap reggel odébbállt a faluból és elindult, hogy olyan falut találjon magának, ahol a bolond „státusz” még nincs betöltve. Vagy négy – öt héten át tartó keresgélés után sikerült is egy jómódú falura bukkannia, ahol nem volt bolondja a falunak. Vándorlása során nagy odafigyeléssel tanulmányozta a bolondok beszédét, viselkedését, hogy ha arra kerül a sor, meggyőzően tudja alakítani a szerepét. Megállapította, hogy a bolondok sem egyformák, van, amelyiknek tényleg nem volt egy csepp esze sem, de van, amelyik azért nem annyira sültbolond.
Betérve a fogadó nyitott udvarába előadta a jól kigondolt, a fejében már számtalanszor átismételt műsorát. Kurjongatott, ugrált jobbra-balra, beleivott az asztalon levő kancsóba, beleült az egyik legény ölébe és ott vigyorgott, mint jóllakott kismadár a fészekben.
No, lett nagy nevetés, a legény dühösen felugrott és ütésre emelte a kezét.
- Ugyan hagyd már, nem látod, hogy bolond a szerencsétlen! – szólt rá az egyik idősebb férfi.
- Gyere ide bolond! Ülj le! Kapsz egy bögre bort! Milyen szél fújt ide hozzánk?
Így esett, hogy Ferkó bevackolta magát a fogadó udvarának egyik sarkába és azontúl, ha a tisztelt vendégkör úgy kívánta, szórakoztatta őket a bolondozásaival. Lassan a falu tudomásul vette, hogy immár nekik is van egy bolondjuk, akiről gondoskodni kell, ezért, hogy télen meg ne vegye az Isten hidege, egy kalyibát is ácsoltak neki. Ellátták használt ruhákkal, az asszonyok meg mindenféle bútort, edényt is összehordtak neki. Igazán megérte bolondnak lenni, áldotta is az eszét Ferkó, hogy ilyen jó foglalkozást választott magának. Teltek-múltak az esztendők, Ferkó nagy hivatástudattal művelte a bolond szakmát mindenki elégedettségére. Teste szépen kigömbölyödött, egészen szép, sudár fiatalember lett volna belőle, ha nem bolond szegény feje.
Hanem egy forró nyári napon beütött a krach! Vándor cigányok ütöttek tábort a falu határában. Egy nagyon szép, fekete hajú, tüzes szemű fiatal cigánylány bejött a fogadóba, hogy bort vegyen a táborlakóknak. Az egyik félrészeg falusi legény molesztálni kezdte a szép cigánylányt, aki undorodva lesöpörte magáról a kezét.
- Hagyjon engem, vagy úgy megátkozom, hogy nem éri meg a holnap reggelt! – kiáltott rá szikrázó szemekkel. Hogy a Devla vigye el magát még ma éjjel!
Hogy aztán beteg volt-e a legény vagy nem, - nem tudja senki – de tény és való, hogy másnap reggel holtan találták otthon az ágyában. No, lett nagy riadalom a faluban! Megátkozta a cigány boszorkány! Sokan hallották mit mondott neki, és lám most kiterítve fekszik szegény pára.  Szó szót követett és a feldühödött falusi nép vasvillával felfegyverkezve körbevette a cigánytábort. Kikövetelték maguknak a szép cigánylányt, mert különben rájuk gyújtják az egész sátortábort.
Kezét megkötözve vezették a falu főterére, ahol rögtön kimondták rá a halálos ítéletet. Meg kell kövezni az átkozott boszorkányt, testét a varjakkal megetetni! Ferkó csak ámulva hallgatta ezeket a máskor oly jámbor falusi embereket, hogy most micsoda gyilkos indulat feszül bennük. Az asszonyok már kezdték összegyűjteni a köveket, amivel halálra szánták a lányt. Hanem ezt már csak nem fogja hagyni! Ferkó a lányhoz ugrott, szembeállva a dühös falusiakkal.
- Elment az esze mindenkinek? Nem csinált ez a szerencsétlen teremtés semmi rosszat!  Megbolondultak, vagy mi lelte magukat? – kiáltott csengő hangon. Nincs magukban egy csöppnyi emberség sem?
- No, nézd már, a bolond! Eltakarodj onnan vagy magad is úgy végzed! – zúgolódott a tömeg.
Ferkó fölkapott egy földre dobott vasvillát és villogó szemekkel szembefordult velük.
- Márpedig itt semmiféle megkövezés nem lesz, aki közelebb lép leszúrom, Isten engem úgy segéljen!
A feldühödött tömeg megtorpant, ő pedig gyorsan kézen fogta a lányt és elkezdett kihátrálni a faluból, miközben a másik kezében fenyegetően tartotta a vasvillát. A tömeg bár acsarkodott, mégsem mozdult utánuk. Szerencsésen elérték a cigánytábor szélét, ahol lélekben már eltemették a lányt, senki sem hitte, hogy még egyszer élve viszontlátják. Egy öreg cigány elvágta a lány kezét fogva tartó kötelet. A szép cigánylány Ferkóhoz futott és mindenki szeme láttára szenvedélyesen megcsókolta.
- Ki vagy te? – kérdezte azután. Ferkó csak hüledezett, bár a csók roppant jól esett neki.
- Én a bolond Ferkó vagyok, a falu bolondja. Bár, ha jól meggondolom eddig nem is voltam igazán bolond, de most már bizonyosan azzá lettem! – nevette el magát.
Egy öreg cigány hozzálépett és kezet fogott vele.
- Hallod-e bolond Ferkó, csatlakozol-e hozzánk?
- Én bizony szíves örömest! – mondta miközben a szép cigány lány sokat ígérő szemébe nézett.
- Akkor lennék bolond, ha nem így tennék!

Debreczenyi Éva

Ketten a végtelenben

Kedves olvasó! Hogy hol kezdődik egy történet, és hol ér véget? Ki tudná pontosan megmondani? Elmesélek neked most egy igaz történetet, aminek ugyan még nincs vége,-  folytatódik a mai napon is, s talán sosem lesz vége.
Pécsen szálltam fel a Csíkszerdára induló autóbuszra. Két kedves magyar fiatalember volt a sofőr, az utasok kilencven százaléka szintén magyar,- nagy részük Erdélyből áttelepült hazalátogató.
Az előttem lévő ülésen egy barna hajú, barna szemű hölgy integetett és dobta a puszikat egy, a megállóban ácsorgó fiúnak, aki nagyon hasonlított rá. Későbbi beszélgetéseink során kiderült, hogy a fiától búcsúzott el. Ő maga Marosvásárhelyre megy a szüleihez és a testvéreihez.
Eleinte sokat csörögtek a telefonok, volt sok búcsúzkodás, jó kívánságok, aztán, ahogy ment le a nap, minden elcsendesedett. Az autóbusz duruzsolását semmi nem zavarta meg.
Gondolataim csendesen folydogáltak  megszokott medrükben.
Ezer kilométer. Már csak kilencszáz. Már nem is kilométerben, hanem órában mértem a távolságot, ami elválaszt még tőle.
Elválaszt tőle,- írom, de csak a fizikai valójára gondolok, mert a lelkünk már összeforrt, a szívünk együtt dobog. Úgy érzem, mindig velem van, amióta megismertem.
Február közepén találkoztunk először személyesen. Kiállítást adott Hajdúszoboszlón, és énekelt egy nótaesten. Elutaztam Székesfehérvárról, hogy láthassam és hallhassam őt, hogy megfoghassam a kezét, hogy megérinthessem.
Az autóbusz duruzsol, monoton,- azt hiszem, elszenderedtem, mert bevertem a fejem az ablaküvegbe. Álmodtam is. - A kiállító teremben ültem háttal a bejáratnak. Lassan szállingóztak a vendégek. Egyszer csak meghallottam a hangját! Ő az! Azonnal megfordultam  és csak néztem, néztem, a szívem megállt, aztán gyors zakatolásba kezdett. A levegő  meleg, lágy és illatos fuvalmakkal telt meg. Mély lélegzetet vettem,- sóhajtásom nyomán meg is nyugodtam egészen. Egy számomra új érzés markolászta a lelkemet. Úgy éreztem,- ezt az embert én már ősidők óta ismerem ,haza érkeztem. Az ő szívében van az otthonom bármi és bárhogyan lesz is ezután.
Visszafordultam, boldognak éreztem magam. Valaki megveregette a vállam. Ahogy elfordítottam a fejem, ajkaim éppen az ő szájához értek.
- Jól utaztál édes? Minden rendben? Később még beszélünk jó?
Beszéltünk, igen, vagyis leginkább ő beszélt, én hallgattam, de igazából nem is tudtam, hogy miről beszél, csak a finom lüktetést éreztem, a simogató energiákat. Élveztem a lényét és a szeretetet, ami árad felém és belém.
De hát ez nem is álom volt, hiszen így történt, igen. Azóta hónapok teltek el, s most hozzá utazom, vár engem. Hogyan ismerkedtünk meg? - Ezt most az ő szavain keresztül mondom el:

Megfagyott az élet körülöttem és bennem. Kint mínusz harminc fok, a szívemben keserűség, megalázottság, kifosztottság, szeretetlenség és az örök vágyakozás valami után. A szeretet után, ami egy tekintettel fel tudja oldani a jégvirágokat az ablakról. Egy simogatás után, ami felmelegíti a lelkemet. Lemondtam már mindenről. Ez itt a vég. Nincs megoldás, annyiszor próbáltam már, az erőm elfogyott, nem bírom tovább. Megadom magam az életnek vagy a halálnak,- jöjjön, aminek jönnie kell.
Sötét van még, reggel hét óra. A kazánt megraktam aztán visszabotorkáltam a műterembe. A lábam lefagy, hideg van itt benn. Bekapcsolom a lap-topomat megszokásból, mert igazából egyáltalán nem érdekel semmi, de ha néha felteszem egy-egy régi festményem és jönnek a tetszés nyilvánítások, segít kilépni ebből a mély letargiából, úgy érzem, talán mégis érek valamit.  
Ó, megnyílt a cset-ablak! Egy hölgy akivel nemrégen lettünk ismerősök. Kedvesnek és érdeklődőnek láttam eddig. Vajon mit akarhat?
- Kedves Zoltán! Érdeklődnék, hogy hol lehet az eladó festményeidet megtekinteni? Szeretnék karácsonyra vásárolni egyet.
- Szia kedves Dóra! A közösségi oldalon nem tudom megmutatni, csak privátban, mert reklámnak minősül. Melyik kép érdekel kedves?
- A címét nem tudom...a mesebeli erdő a sárkány fészekkel és a látó fával...megvan.- Erdővidéki ősz a címe.
- Megkeresem jó, édes? Jövök vissza.
- Jó. Köszönöm szépen! Mindegyik képed gyönyörű. Nehéz választani. Különösen tetszik még a Táncoló fa, az Őszi erdő, az Egyedül című festmények.

      - Ó , az Erdővidéki ősz sajnos már elkelt, este kérték. A Táncoló fa? Megnézem. Ez még megvan. Te nevezted el táncoló fának Dóra kedves! Meg kell mondjam, kitűnő ízlésed van és ráérzel a kép szellemi értékeire. A kép mérete 60X50 cm mindenestől.
- Nagyszerű, szeretném megvásárolni!

Szó szót követett, megbeszéltük a festmény árát és elszállítását, s közben úgy éreztem, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Meséltem neki magyarországi kiállításaimról, megjelent lemezeimről. Kiderült, hogy ő is szeret énekelni, ezért elküldtem neki néhány videó felvételemet.

- Sajnálom, hogy a  kiállításaid közül egyiket sem láttam. Jó lett volna találkozni veled. Talán legközelebb sikerülni fog. Nagyon kellemes, szép hangod van, érzem, hogy a szívedből énekelsz!
- Ha ezelőtt ismertelek volna, ki nem hagytam volna ezt a találkozást. Van bennünk valami forró, közös. Csodálatos lelked van! Érzem, hogy szorongat, nem akar elengedni. Bocsáss meg az őszinteségemért, de az ilyesmire nagyon érzékeny vagyok és jól esik hasonló emberekkel elmerengeni lelkünk sírjain. Még egyszer elnézést!
- Ne kérj elnézést kérlek, én ugyanúgy érzek. Vonzódom hozzád, nagyszerű ember vagy. Hatalmas a szíved és a lelked, amit megmutatsz az embereknek a festményeiden.
- Köszönöm, hogy megértesz. Sikerült megmozdítanod szunnyadó lelkem bugyrait. Ó Istenem, ilyenkor fog az ecset! Köszönöm neked Dóra édes!

A rákövetkező reggelen ez állt a cset-ablakomban:
- Az ég összes csillaga, a rét összes virága a tied. Öleld magadhoz, öleld át a világot! Olyan jó tudni, hogy vagy, hogy létezel! Nagyon szép napot kívánok neked!
- Így még nem ébresztett senki. Lágy tavaszi szellőként simogatod az arcom a zord, fagyos télben. Kint sír a fagyos szél, ha kinézek a műterem ablakán, de lelkemet forróság önti el. Többé nincs megdermedt gondolat, elérhetetlen álom. Köszönöm, hogy vagy nekem megmentőm, tavaszi szellőm, napsugaram!
- Bárcsak melegíthetnélek, mint a napsugarak, beletúrhatnék a hajadba, mint a hajnali szellő! A lélegzeted szeretnék lenni, ami élettel tölt meg. Nézz ki az ablakon! Csúnya, ködös, párás, hideg idő van. Az a kicsi cinege én vagyok a madáretetőben.
- Igaz, és mennyire értékes a tartalom valódisága,- ilyen nagy távolságból is fürödni lehet benne.
Megtettem, de csak téged látlak!
- Örülök neked nagyon! Óriási érzés! Nem tudom, hogy mondjam el. De jó! Mosolygok rád kedvesem, nagyon szeretlek! Adjon sok erőt ez az érzés neked!
- Valóban óriási érzés, azt sem tudom mit írjak. Annyira gazdagnak érzem magam, mint a sivatagban kornyadozó fűszál eső után. Szívja magába a friss nedvet. Talán most ez történik velünk.
Ez nem járja, megelőztél édesem. Én is szeretlek, semmi kétség. Ezt az érzést nem lehet összetéveszteni. Istenem, köszönöm, hogy vagy nekem!
- "A játszótársam mondd, akarsz -e lenni, akarsz-e mindig-mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani......"
- Szép gondolatok járnak a fejedben, lelkedben. Igen, leszek a játszótársad örömmel!
Tegnap jöttem haza az autómmal egyedül szokás szerint. Bekapcsoltam a rádiót. Veled utaztam, ott voltál mellettem és daloltam hangosan, harsányan. Te rám mosolyogtál vidáman...aztán meg akartalak simogatni. Néhány könnycsepp kicsordult, annyira boldog voltam, olyan valóságos voltál!

Igen. S most valósággá válok és ott leszek vele.
Egész úton rá gondoltam. A hosszú és néha keservesen őszinte beszélgetéseinkre. Őszintén kitárta a lelkét, elmondta az egész életét. Nagyon szerettem hallgatni. Mondtam is neki, az élete egy regény, meg kellene írni,- érdekes és érdemes. Majd te megírod édes.- válaszolta erre.
Hányszor hánykolódtam át az éjszakát kétségek között, hogy vajon igaz -e ez az érzés benne és bennem. Ha sokáig nem jelentkezett, szinte belebetegedtem annyira fájt. Amikor megszólított újra, elfeledtem minden bánatom, kivirult a lelkem. Megkerestem Istent, hogy segítsen megérteni ezt az egészet és helyes útra tereljen engem. Megnyugodtam és megkönnyebbültem. El tudtam fogadni már,hogy ezek az energiák a mi energiáink, amik összefonódnak az éterben,- valóságosak. Vannak, élnek és igazak. Megtanultam, hogy a szeretet türelmes kell legyen. Nem lehetek önző, követelőző.

A szeretet hatalma végtelen. Nem zárhatom rabságba a szerelmemet, ha szabadságra vágyik, engednem kell, hogy szabadon repülhessen.Az autóbusz céljához érkezett. Kissé lepusztult a pályaudvar, de nem érdekelt. Őt kerestem, szemeimmel pásztáztam a környéket. Nem éreztem fáradtságot a tizenöt órás út után sem. Feszülten vártam a találkozást.
Ott van! Jön! Ő az biztosan! - Befordult a piros autó a pályaudvarra. Végig hajtott rajta, - aztán elment.
Egy fa árnyékába álltam az erős napsütés miatt, azért nem vett észre. Kaptam elő a telefonomat.
- Hahó édes! Itt vagyok, ne hagyj itt szerelmem!
- Itt vagy hát édes? Visszafordulok érted, megyek!
Az autó befordult, fékezett. Azt hiszem, nem tudtam, hogy van -e lábam, kezem, csak repültem az ölelésébe, Beszívtam az illatát, a csókjában elmerültem.
- Mióta vágyom már erre az ölelésre édes! Gyere, szállj be.
Mentünk a panzióhoz az autóval, csak fecsegtem, locsogtam, össze-vissza beszéltem az útról, az emberekről, akikkel találkoztam. Alig hittem el, hogy tényleg itt vagyok vele.
- Ez a tizenötös, ez itt a te szobád édes.
Letette a bőröndömet, s én újra a karjaiban voltam,- vonzott, mint a mágnes. Tombolt bennem a vágy, hogy átölelhessem, magamhoz szoríthassam az embert, akinek a lelkébe szerelmes lettem.
És elmerültem benne. Lubickoltam az érzékeny simogatásokban, az önfeledt csókokban, áradó szeretetében. Úgy ért hozzám, mint egy gyönyörű virághoz. Bársonyos kelyheit óvatosan érinti, hogy ne sértse meg az érintése, mégis élvezhesse. Magasra repített,- a gyönyörök kertjébe. Szikrázott a tenger a napsütésben, felgyorsult a föld forgása, száguldoztak a csillagok körülöttünk, aztán újra a mellén feküdtem. Simogatta a hátamat, elcsendesedtem.
Azt hittem, sokat fogunk beszélgetni,- de nem kellettek a szavak. Az érintések, az egybe fonódó tekintetek azt is elmondták, amit szavakkal nem lehet. Hogy egyek vagyunk mi ketten a végtelenben, s Isten kegyelméből egymásra találhattunk. Szemének tükre, mint a felhőtlen tavaszi égbolt, elveszett benne zöld szemem erdőtengere. Összeolvadtak, akárcsak a távoli hegyek a leszálló fellegekkel.
Gyorsan teltek a napok. Beszélgettünk is sokat, de nem eleget. Hosszú életút van mögöttünk, amit még el kell mesélnünk egymásnak. Mindenre sor kerül egyszer.

A visszautat nem mesélem most el. A történet folytatódik. Minden nap minden percében...

Az ezüstember

Gizella napok Veszprémben. Rengeteg program, megmozdul a város, nyüzsög az élet mindenfele.
Barátnőmmel megbeszéltük, hogy megnézzük együtt a kirakodó vásárt. Mivel a város két ellenkező csücskében lakunk, az Elefánt Presso előtt egy órára neveztük meg a randi helyet.
Siettem nagyon, hogy ne késsek el. Két perc múlva egy óra lesz, és még csak most értem a Szabadság tér elejére.
Hű,- mire átverekedem magam a tömegen, elkések! - gondoltam éppen, amikor megszólalt a telefonomon Csajkovszkij zenéje.
- Na szia, hol vagy drága? Még nem értél ide?
- Itt vagyok tőled pár méterre, még két perc és odaérek, de sok az ember, kerülgetni kell őket.
- Akkor én is elindulok feléd, aztán találkozunk középen,- jó lesz?
- Rendben, sietek.
Alig egy perc múlva találkoztunk. Puszi, üdvözlések.
- No,- hol kezdjük a nézelődést szerinted?
- Ha már itt vagyunk, menjünk fel először a várba,- használjuk ki a lehetőséget. Mikor voltál utoljára erre

- Már több, mint egy éve. Jó,- menjünk, kezdjük ott. Szép komótosan sétáltunk fel a várkapuig, aztán tovább a Szentháromság térre. Turisták, érdeklődők sokasága mindenfele.  A téren felállítva már a tribün és a nézőtér is előkészítve az esti koncertekre.
István és Gizella szobránál letáboroztunk egy kicsit, megcsodáltuk a város szépségeit, amit csak innen látni meg. Közben beszélgettünk sok mindenről,- gyerekekről, munkahelyi gondokról, az időjárásról, a gyönyörű tavaszról.
Aztán visszasétáltunk a vásárba. Nézelődtünk jobbra-balra. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, csak tele legyen az ember pénztárcája, mert ára aztán van jócskán mindennek.....
- Tulajdonképpen mi az, ami érdekel, szeretnél vásárolni valamit?
- Talán valami népművészeti cserepet, ha látok olyat, ami tetszik, de még nem láttam. Nem tudom, hogy milyen számomra új stílusok ezek, de nem ismerem őket és nem is tetszenek. Menjünk tovább.
              Ahogy folytattuk az andalgást, egyszer csak barátnőm lába gyökeret eresztett.
- Mi baj van? ÁÁÁ,- látom már én is! Csodálatos!
              Ámulva néztük a pantomimos embert, amint ezüstbe öntve mozgott valami különös, számunkra nem hallható zenére. Lábai lecövekelve egy másfél méteres talapzatra. Ezüst bakancsa mozdulatlan, lába szálfa egyenes.
- Vajon hogy bírja ezt szegény ember? Tűzi a nap, legalább 28 fok van! Vajon mióta áll itt szinte mozdulatlan? Ott van a lábai előtt egy kalap. Van nálad apró? Adjunk neki egy kis pénzt, ha van valaki itt, ő aztán igazán megérdemli!
- Itt van, de add neki te, én nem merem. Olyan megalázó ez a helyzet.....
Bedobtam a kalapba a pénzt, de nem mertem ránézni én sem, elfordítottam a fejem. De barátnőm oldalba bökött:
- Nézd, nézz vissza rá,- neked integet!
Meglepetten néztem az emberszoborra. Mosolygott és integetett. Megilletődtem tőle, nagy zavaromban küldtem neki egy puszit,-  és ő visszaküldte.....
- Hát,- nem is tudom, mit mondjak. Az egész vásárban ez a pantomimos ér a legtöbbet. Csodálatos amit művel....
- A pénzért teszi, amit tesz. Amikor pénzt dobnak a kalapjába, akkor kezd el mozogni.....
- Pénzért? Te itt főnél órákig mozdulatlanul pár forintért?
Még sétálgattunk a városban egy ideig, aztán szétváltunk, mentünk haza. Az erdőn keresztül baktattam megint, de most nemigen hallottam az erdő hangjait. Ő járt a fejemben,- az ezüstember.

Tél a Kárpátok ölében

Sok hó esett tegnap éjjel, s szakadt egész nap is. Már a madarak sem csicseregtek, elbújtak, nem volt kedvük a jeges ágakon ugrándozni, kerestek maguknak valami védettebb helyet.
A reggeli félhomályban láttam, nagyanyám a petróleum lámpa után nyúlt, hogy világot tegyen. Az udvarról suttyanó koppanások, kotorászások hangja hallatszott be a kis ablakon,- nagyapám utat vágott a hóban. Kinéztem, s a szemem kikerekedett, amikor megláttam, hogy az ablak párkányáig ér a hó, s csak apó kucsmáját látom, amint fel-fel tűnik a saját maga ásott árokból, ami a kert kapuig vezetett.
Hű,- ma én innen a jó meleg ágyból ki sem kelek. De jó is itt nekem,- húztam fejemre a takarót.
- No, úrfi, ébresztő, asztalon vár a gőzölgő puliszka, a frissen fejt tej. Gyere csak édesem!
Nagyanyám kedves szavaira ébredtem meg újra, s mivel a gyomrom is korgott, s orromat megcsapták a finom illatok, gyorsan felöltöztem.
- Mosdjál meg fiam, s aztán ülj asztalhoz, apó is jön már éppen.
- Ha jól laktál, öltözz fel jó melegen, s gyere utánam az udvarra. Begyújtunk a kemencébe. Nagyanyád új kenyeret dagasztott az este,- bevetjük, ha kész a kemence. - mondta apó, miközben bajszáról az utolsó morzsákat is letörölte.  Nagyokat roppant a hó, ahogy csizmámmal a még járatlan helyekre léptem. A hófalak között próbáltam irányba venni a kemencét, s nekilódultam.
De jó játék ez! Kezemmel vonalakat húztam a hófalba vízszintesen, aztán függőlegesen. Nézegettem. - Keresztbe is kell még ide. Meg egy így,- oda. Egész jó lett. Majdnem olyan, mint egy.....
- Hé, ha-hó! Sanyi, hol vagy már te gyerek? - kiáltott nagyapó.
- Megyek már..... - a kezemben olvadozó hógolyót messzire dobtam el.
- No, itt van. A fát, amit összevágtam, rakjad szépen egymásra sorban, itt, a falhoz. Gyere, megmutatom hogyan.
- Mi van azon megmutatni való? Rakosgatom és kész.
- Nem úgy van az fiam. Mindennek megvan a módja. Ha nem teszed, ahogyan kell, összedől az egész rakás, a munkádnak értelme semmi se lesz, s kezdheted elölről az egészet.
Megfogadtam nagyapó tanácsát, mert eddig még mindig olyat mondott, amit érdemes volt megszívelni. A farakás gyorsan készen lett. Begyújtottuk a kemencét, hamarosan füstölgött a kémény.
Nem volt kedvem túl sokáig kinn maradni a hidegben, de a hófalba vájt képemet azért befejeztem. Egész csinos kis falucska kerekedett belőle füstölgő kéményekkel.
- Este átjönnek a szomszédék, megint játszunk egyet. - szedte le nagyanyó a délebédi terítéket.
Gyorsan besötétedett. Frissen sült kenyér illata lengte be szoba minden zugát.
Kedvenc helyemre telepedtem le, a csikó kályha melegébe. Kiszedegettem a kályha alatti vékából a kukorica csutkákat. Sátor szerű házikót építettem belőlük, s  egy mondókát duruzsoltam közben.
Babaházat épített
mindent belekészített
Lerombolta a gonosz
mihez kezdhetek én most.....
A házikót körbevettem volna kerítéssel, de a felénél elfogyott a csutka. Nem volt már sok kedvem hozzá, hát eljátszottam azt is, hogy én vagyok a gonosz, és leromboltam.
Cirmos, a kandúr sem hagyta, hogy piszkáljam, álmosan nyújtózkodott megszokott helyén,- a kis szék alatt. Gyönyörű, doromboló kis szőrgombóc. Figyeltem. Milyen alaposan megmosakodott, nem hagyott ki egyetlen centimétert sem. Puha mancsaival úgy dörzsölte a fülét, az arcát, mint egy kisgyerek. Aztán elaludt, s én is elálmosodtam, ahogy a kályha résein át kukucskáló lángok falra vetülő táncát néztem.
Nagyanyó egy karaj zsíros kenyeret nyomott a kezembe.
- Majszold el úrfi, jól fog esni szentem! - simogatta meg a fejem.
Az első falat után csak nyeltem, nem gondoltam, hogy ennyire éhes vagyok. Vajon nagyanyó honnan tudhatta ezt....?
Szomszédék már körül ülték a nagy asztalt, a padok megteltek. Petróleum lámpa fényénél kártyáztak, sutyorogtak, hergelték egymást, nagyokat kacagtak, nevettek.  Csizmák és alsószoknyák fodrait láttam csak elmosódva, álmos szemeimmel.
Jól van Cirmos, én is alszom, álmodom veled. Ragad már le a szemem.....
- Durak! Durak! - hasadt ketté a halk moraj, hatalmasat kiáltott az egyik csapat, s felállva ujjongtak a győzelmüknek. Természetesen megint nagyapóék nyertek.
Abban a pillanatban kipattant a szemem. A pad! Ha most elhúzom amennyire csak lehet, mind a fenekükre, a földre huppannak, elesnek. Most!.....Aztán lábamat a nyakamba szedtem, s futottam, szaladtam amennyire bírtam, ki a szobából az udvarra.
- Állj csak meg, te gyerek! Te zsivány te! Adok én neked zsíros kenyeret, olyat, hogy mind a tíz ujjadat mogyorófa vesszővel simogatom meg!
Bizony, hideg volt az udvar jege a meztelen talpamnak. Nem sokáig bírtam, visszafutottam, s megkaptam azt, ami megilletett. Ezt azonban nem hagyhattam ki. A felnőttek is jót nevettek rajtam, s magukon, ahogy a földre huppantak égre mutató karokkal, lábakkal.
Zsivány gyerek voltam? Lehet........

Hegedűs Ferenc

Ének a Tiszáért

A Tisza partján ültem esti csendben
Hátam mögött egy árnyék hallgatott
Felettünk Anna szőkesége zengett
S a piszkos víz félholtan ballagott.

Emlékszem, mikor szőke volt a fodra
Hogy megírták költőink egykoron
Petőfi, Juhász, Tömörkény és Móra
Most mindent ellep szürkeség, korom.

A Vigadó a Ligettel enyészik
Foltossá vált a Boszorkánysziget
A Hungiban egy macska egerészik
Az ifjúsággal minden oda lett.

Tömörkény István sírna most dühében
Nem dalolnának néki a habok
A sok platán is most van elmenőben
Stefánián korhadnak a padok.

Ne hagyjátok hát veszni ős Tiszánkat
Mentsétek mind meg ami menthető
Mert csak folyóink ápolják Hazánkat
Mi most van, az legyen feledhető!

Emlékünk szép, a létünk most goromba
Az ki Tehetne, hallgat nagyokat
Így most nézhetem aggastyán koromban
A virtuális szőke fodrokat.

Akkor felálltam, / ha nékik ez játék /
Megfakult kedvvel indultam haza
A Tisza partján zokogott egy árnyék
A csöndes hangú bús Juhász Gyula…

SEPSI SÁNDOR

NYÁR VAN

Nyár van. Harmincöt fok meleg,
a nap már szinte éget.
A kutya sem bírja ezt a meleget,
ő is a hűvösben hempereg.

Ilyenkor kint lenni nem jó,
esetleg csak a strandon.
Vagy napozni egy tóparton,
s nézni ahogy jön a hajó.

Nyár van. Tíz perc alatt leégek,
a nap elöl elbújnék.
Elkél ilyenkor a folyadék.
inkább egy hűvös helyet nézek.

Jöhetne már egy kis eső,
mert ezt bírni nem lehet.
Locsolni kell a földeket,
a földnek is kell a hűsítő.

Vagy legalább a szél fújna,
s nem lenne ilyen forróság.
Nem hervadna el minden virág.
Bárcsak egy napra tél volna.

NYÁR VAN II.

Nyár van, s most minden együtt van,
csinos lányok, igaz barátok,
úgy ahogy álmaimban.

A gyermekek önfeledten mosolyognak,
egymásra talál fiú és lány
s a szívek egymásnak megnyílnak.
-
Ilyenkor szép az élet, nyáron.
Van aki nyaral,vagy kirándul,
s van aki strandra jár.
Van aki a szabadban sétál,
vagy egész nap horgászik.
Bárcsak ne múlna el a nyár.
-
Ilyenkor minden olyan szép,
az ember jobb kedvre derül.
Még a rossz kedv is elkerül,
s kérjük, hogy ne legyen vége még.

Ennél több nem is kell.
Nyár van, béke és szeretet.
S van aki átölel.

JÚLIUSI VÁGYAKOZÁS

Július van, és forró nyár.
A szívem magányos, terád vár.
Élvezzük együtt a nyarat,
mielőtt meggondolnád magadat.

Július van, eső és kánikula.
Hol vagy most?Ki tudja!
Leginkább csak rád vágyom,
hogy újra itt legyél, azt várom.

Július van, s te nem vagy sehol.
A szíved másnál csatangol.
Én meg, várhatok rád potyára.
S ez a nyár is elvész kárba.

Július van, te nem vagy itt.
De a képzeletem hozzád repít.
Nem vágyom most semmi másra.
Csak a csókjaidra, s bőröd illatára.

Július van, s én még mindig várlak.
Örülnék egy veled töltött éjszakának.
Aztán meg, egy egész hétnek.
S együtt örülnénk, az újrakezdésnek.

HAVASRÉTI ROLAND

Levél a túlvilágra

Tudom, megígértem neked, és nem teljesítettem. Lassan eljön az ideje, mert érzem, hamarosan újra láthatlak, és jó lenne, ha tudnád, ha értenéd hogyan zajlott az élet nélküled.
Egy nyári napon mentél el. Nem emlékszel rá, nem is emlékezhetsz, hiszen mire ráeszméltél volna már egy egészen másik ösvényen haladtál tovább. Nem tudhatod, így én mondom el neked, mit hagytál magad után. Emlékszem, a szokott időben ébredtem. Mint mindennap, azon a reggelen is az illatod volt az első, ami az orromba hatolt, és én élvezettel szívtam le egészen a tüdőm legmélyéig, hagyva hogy szinte belefulladjak a mámorba, amit bennem okozott. Szombat reggel volt, így én indultam el a kávéért, mert a kiváltság, az kiváltság, és tudom, hogy minden hétvégén ez volt a legszebb pillanatod, ahogy végre te kapod kézbe a forró feketét, és egy ideig még elmerenghetsz a meleg vacokban, mielőtt magába szippantana a kegyetlen valóság. Nem is értem, hogy nem vettem észre, hogy akkor már nem mozdultál. A fekete a kezemben gőzölgött, tested a takaró alá csomagolva feküdt, lezárt szemhéjad arról mesélt nekem, hogy alszol még, és nem akarsz felébredni. Mosolyogva simogattam meg drága arcodat. Érintésem még ennyi év után is tudom, érzelmeket váltott ki belőled, vártam azt a kis mosolyt, ami megjelenik az arcodon ez idő tájt már kisebb ráncokba húzva a bőrödet finom figyelmeztetést küldve általa, hogy az idő vasfoga nem kegyelmez senkinek. Vártam, hogy felnyíljon a szemhéjad, és azokkal a meleg barna szemeiddel rám mosolyogj, mint oly sokszor tetted életed során. De nem jött el a várva várt pillanat.
Talán ekkortájt kezdtem felfogni, hogy valami üresség markol a lelkembe, és görcsösen ránt rajta egyet. Egy pillanatra szinte láttam, ahogy egy láthatatlan kéz kirántja élő testemből a létezésem valódi értelmét, és magával húzza valahová, egy másik létsíkra, ahol élő, hús - vér teremtésnek semmi keresnivalója. Hogy a kávé mikor ömlött rá a takaróra, és szennyezte be forró, fekete mocsokkal, nem tudom. Darabos részletekkel látom önmagam, ahogy könnyáztatta szemeimen át két tenyerembe fogom bájos arcod. Azt hiszem ígértem neked. Fogadkoztam, hogy megjavulok, és nem hagyom többet szanaszéjjel a ruháimat, hogy tisztelni fogom a rendet, amit áldozatos munkával teremtesz meg nap, mint nap. Hogy mától minden reggel én hozom majd a kávét, és minden este kérés nélkül megmasszírozom a talpadat, hogy megnyugodva alhass el, csak gyere vissza, kérlek, gyere vissza hozzám, ébredj fel, és mond, hogy még kellek neked, hogy még itt vagy nekem!
De nem jöttél. Csak a révész jelent meg nekem pár nappal később, és csontos tenyerét felém nyújtva a bérét kérte, hogy kifizessem az utat, amit senki sem kért tőle. Nem tudom felidézni mennyi nyár telt el utána. Az emberek azt mondták egy alkalommal, hogy rekkenő hőség dúl odakint, és a betonfalak is megolvadnak alatta. Nem tudom, nem éreztem, mert a kozmikus hideg lehelet, ami átjárta a lelkemet, nem hagyott lehetőséget arra, hogy ismét felmelegedjek. Kedvenc helyemen ülök, az orgonafa tövében, amit akkor ültettem, mikor elmentél. Koronája már megvastagodott, májusban hatalmas, illatos virágokat növeszt, és árnyékot vet a fekete márványból készített sírkő fölé. Hiszem, hogy ilyenkor odaát boldog mosolyra húzódik érzéki ajkad vonala. Látom, ahogy barna szemed ragyog, arcodra olyan mosolyt varázsol az orgona illata, ami mindig megmelengette a szívemet.
- Nézd Rolcsika, ugye milyen gyönyörűek?
Torkom összeszorul. A pillanatkép olyan valódisággal éled fel emlékeim tárházából, hogy szinte érinthető közelségbe kerülsz. De kinyújtott kezem nem éri el a szellemvilágot, melyből hozzám szóltál, mely megidézett téged, és mint játékos istenség gúnyt űzve belőlem belém mar.
A minap meglátogatott a lányod. Időnként eljön hozzám, szegény teremtés megpróbál rendet tenni nálam, még mindig nem fogta fel, hogy semmit sem tud a helyére tenni, mert minden pontosan ott van, ahol lennie kell. Egy alkalommal egy nőt hozott ide magával, aki főzni akart rám.
Miután végzett, megkértem, hogy menjen el, és soha többé ne jöjjön vissza. Ettől a naptól kezdve én főztem magamra, és az étkezés után természetesen a nagy lábosból a kis lábosba került a maradék, és természetesen egyedül is képes vagyok hatalmas mosatlant összehozni, se perc alatt, mint, ahogy tőled láttam, ahogy te tanítottad nekem, bár erről azt hiszem fogalmad sem volt, míg velem osztottad meg a mindennapjaidat. Tartozom neked egy bocsánatkéréssel is, mert egy alkalommal, akkoriban a betegséged már előrehaladott volt, és nem láthattad a világot, csupán foltos ködös valótlanságon át szűrted le a képeket magad előtt. Arra kértél engem, hogy mondjam el, milyen a
nyár.
Emlékeid megkopott időskáláján már nem rémlett fel a korábbi időkben látott érzéki világ.
Akkoriban felvettem egy meleg követ a földről, és a kezedbe nyomva azt mondtam. - Ez a nyár.
Elbűvölő mosolyod megakasztotta bennem a levegőt, és szükségem volt néhány percre, hogy
összeszedjem magam. Képzeld akkor egy picike pillanatra örültem, hogy nem látod gyermeki
zavarom, ahogy fülig pirulok, csak mert megajándékoztál a mosolyoddal. Akkoriban már sok – sok éve tiszteltél meg azzal, hogy a társad, a szerelmed, a szeretőd lehettem. Mégsem tudtam vele betelni.
Az idei nyár különleges. Olyan, mint te vagy. A reggel harmatos, kissé páradús is, mint, mikor felébredsz, és az arcodon látom, hogy még az álmok mezsgyéin fekve araszolsz a valóság felé. Lassan mozdulsz, mint maga a hajnal álmos nyugalma. Hamar forrósodik a levegő, pontosan olyan érzés, mint amikor elhaladsz mellettem, és egyszerűen képtelenség kibírni, hogy ne érjek hozzá a tested egy pontjához. Melegséggel, majd forrósággal áraszt el, és úgy érzem tőle magam, mint negyven fokban,
a nyári hőségben. A vérem felforr, pezsegni kezd, és szinte érzem, ahogy száguldozni kezd az
ereimben azzal fenyegetve, hogy felrobban, és metaforikus állapotban altat el az örökkévalóságig. A forró a bíbor vörös. A nyár színeinek egyik meghatározója. Olyan mélységekből táplálkozó érzéseket vált ki, mint a pillanat, amikor ajkad az enyémhez ér. Nincs az a földi értelemben vett értelmes szó, ami igazán körül tudná írni ezt a jelenséget. Végeérhetetlenül sorolhatnám a szavakat, de sosem fejezné ki egyik sem milyen édes a csókod nektárja, mennyire mélyről rázkódik bele az ember az
utolsó sejtjéig felhevülve általa. A nyár színei fokozatosan halványulnak, ahogy telnek az órák, és a forró égitest az égen lassan pályája végére ér. Narancsvörösbe borítja a horizontot, és kellemes, bizsergető szelet hozva másfajta örömöknek ad teret. A langymeleg estben, a súlyos félhomályban szerelmes párok borulnak egymás karjaiba, kutakodó, óvatos mozdulatokkal keresik egymásban az örömet. Titokzatos, ismeretlen vizekre eveznek, mint én nap, mint nap, ahogy veled létezek. Évtizedek után is sóvárogva vágyom rá, hogy egy pillanatra kivillanjon a lábad a szoknya felső szélén,hogy többet mutass meg magadból, mint amennyi az átlagos szemnek elérhető általad.
Kérdezted milyen a nyár. A nyár te magad vagy nekem.
Lassan befejezem. Nézd el nekem kérlek, vénülő kezem már nem bírja úgy a megterheléseket, mint hajdani fénykoromban, mikor a te kezedbe simulva haladtunk szilárd eltökéltséggel az utunkon, és soha semmi sem tudott éket verni kettőnk közé. A soraim is girbe - gurbák, imitt amott, megfertőzte már a kor, ami csendes gyilkosként követeli a maga jussát az életesszenciánk tarsolyából. De nem bánom. Tudom, te jó helyen vagy, az égiek biztosan magukhoz emeltek, mert nálad értékesebb embert számomra nem hordott a föld a hátán. Biztosra veszem, hogy odafent is úgy néznek rád sokan, mint idelent tették életed során. Egy szívességet kérek tőled, ha már ott vagy.
Kérd meg a mindenhatót, hogy ne gondolkodjon olyan sokat, és siettesse halálom, mert már csak én vagyok idelent egyedül. Én, aki nem működöm nélküled.
Harminc éve már annak, hogy elmentél…
 

ELIZA BETH

 Április elseje

Tizenhat évesek voltak. Már nem gyerekek, de még nem felnőttek, a kamaszkor minden lázadásával. Dohányoztak, mert tiltották, ittak, mert menő volt, füveztek, mert mindenki kipróbálja egyszer…
Zoltánt utálták, irigyelték, kedvelték és kihasználták egyszerre. Az összes fiú közül az egyetlen volt az osztályban, aki nem dohányzott. Büdös! – szokta mondani, és elfordult. Néha megivott velük egy sört, de túlzásba sosem vitte. Nem azért, mert jó fiú és meg akart felelni az elvárásoknak, nem. Egyszerűen tudta, érezte, hol a határ. Egy pohár sör jólesett, de nem hülyítette el az agyát, mint a társainak, akik részegen azt sem tudták néha, mit cselekszenek.
Zoltán szívesen és jól tanult, orvosnak készült már kisgyerekkora óta. Most is a könyveit szorongatta a hóna alatt, amikor a folyosón összefutott Karcsival.
– Gyújts rá! – kínálta a másik fiú, de ő, mint máskor, most is elutasította.
– Nem, kösz!
– Miért nem próbálod ki? Egy szálba nem halsz bele, legalább nem mondanák rád, hogy nyámnyila vagy.
– Ez nem nyámnyilaság, nem bírom a füstöt, kaparja a torkom és fáj a fejem tőle.
– Á, reménytelen vagy! – legyintett Karcsi és otthagyta. De egy kósza gondolat befészkelte magát az agyába.

Április elseje volt, már korán reggel azt lesték, kitől milyen átverésre számítsanak, mégis bedőltek néhány ősi trükknek. Talán épp azért, mert régiek voltak. Szerencséjükre a tanárok is jól viselték a tréfákat, némelyik vissza is adta, így vidám hangulatban telt a nap. Tanítás után Karcsi összesúgott két haverjával, cinkos pillantásokat vetettek a hazafelé tartó Zoltánra.

Már hallotta a folyó zúgását. Mennyire szerette ezt a hangot! Gyakran megállt a hídon, és csak hallgatta a csobogást, gyönyörködött a sirályok vadászatában. Elnézte villámgyors lebukásukat, majd felemelkedésüket a zsákmánnyal.  Hegyoldalban állt a házuk, épp az erős sodrású folyó mellett. Esős napokon a hegyről lezúduló csapadék jelentősen megduzzasztotta a vizét, de pár éve már nem lépett ki a gondosan kimélyített medréből.
Már csak a hídon kell áttekernem – járt a fejében –, aztán hazaérek. Anyu biztos főzött valami finomat.
Valami csattant, és Zoltán abban a pillanatban leesett a bicikliről. Nem volt ideje feltápászkodni, három erős fiú vetette rá magát. Hasra fordították, szedett-vedett madzagokkal összekötözték kezét-lábát, közben jókat nevettek a tiltakozásán. Karcsi, mert ő volt az, széles ragtapaszt vett elő, és leragasztotta Zoltán száját.
– Most pedig megtapasztalod a dohányzás szépségét! – röhögött teli szájjal, és a másik kettő csatlakozott hozzá. A hátára hengerítették a fiút, aztán Karcsi cigit vett elő, megkínálta társait. Ő maga mindjárt három szálat is kivett. Gergő kezében csattant az öngyújtó. Mélyen leszívták a füstöt, majd Karcsi vigyorogva Zoltán orrlyukaiba dugott egy-egy szál cigarettát. Ő hevesen rázta a fejét, de képtelen volt megszabadulni tőlük, mert amikor majdnem sikerült, Peti mélyebbre tolta őket.
Levegőt! – sikoltott Zoltán némán, de hiába vonaglott, Karcsi a hasára ült, durván lökve vissza fekvő helyzetébe. Szája leragasztva, csak az orrán, vagyis a cigarettán keresztül tudott lélegezni. A füst marta a légcsövét, a torkát, felment a homloküregébe, szinte érezte, ahogy kavarog odabenn, tűzfolyammá változtatva a vérét. Belülről csípte a szemét, hunyorognia kellett, tüdeje oxigénért sírt, agya zakatolt… elbódult, felhagyott a szabadulási kísérletekkel.
– Mi a fenét csináltok? – kiáltotta Linda, aki Zoltán utcájában lakott kicsit feljebb. Leugrott a kerékpárjáról, odaszaladt hozzájuk. – Ti nem vagytok normálisak! – Lelökte a fiú hasáról Karcsit, kitépte orrából a cigi maradékát, lerántotta a ragtapaszt, kibogozta a zsinórokat. – Jól vagy? – kérdezte.
– Csak megtréfáltuk – dünnyögte Gergő. – Elvégre április elseje van…
Zoltán nem szólt, talpra kecmergett, tántorogva indult a híd felé. Hagyták, nem álltak útjába, a móka varázsa elillant. Linda fogta a két biciklit, s csak úgy gyalogosan tolni kezdte őket.
– Hülyék! – vetette oda a három fiúnak egy lesújtó pillantás kíséretében.

Zoltán puha felhőn lebegett. A vakító fénytől alig látott, fejében csalogató csobogás zúgott. Ködös emlék merült fel tudatában, sirály emelkedett kecsesen. De hiszen ő is tud repülni! Súlytalan teste felfekszik a legkisebb szellő hátára is, meglovagolja, és huss fel a Napba! Széttárta karjait, imbolygó lépteit könnyű szárnyalásnak érezte. Sirály vagyok! – kiáltotta, bár hang nem hagyta el a száját. Ahogy a hídra lépett, a zúgás felerősödött, s ő repülni vágyott fel a magasba, oda, ahol már csak a sasok szállnak méltóságteljesen. Felmászott a korlátra, magához ölelte a világot, és repült…

– Neeeeeee! – sikított Linda, eldobva a kerékpárokat.
A három fiú döbbenten bámulta, ahogy az eddig mókásan imbolygó Zoltán a híd korlátjára kapaszkodott.
– Füves cigit adtál neki? – kiáltott Peti Karcsira, aztán rohanni kezdtek a hídra. Elkéstek, Zoltán a mélybe vetette magát.
Sápadtan nézték a folyót, de nem adta vissza áldozatát. Linda hisztérikus sírásra fakadt.
– Két lépés, csak két lépés kellett volna – motyogta Karcsi.
Kilométerekkel lejjebb, a völgyben kissé kiszélesedett a folyó, enyhe kanyarjában lelassult a vízmozgás. Itt találták meg másnap, fennakadva egy gyökéren Zoltán összetört, felpuffadt testét.

Az egész osztály eljött a temetésre. Karcsi a többiektől külön állt. Tudta, érezte, kiközösítették. Nem vádolták, szavakkal nem, de a tekintetek, miket egy hete el kellett viselnie, túlfeszítették az idegeit. Egy hete minden éjszaka újraálmodta a történteket. Minden éjszaka rohant, és minden éjszaka elkésett. Csuromvizesen riadt fel, szíve százhússzal dobogott, mintha maratonit futott volna. Aztán csak feküdt a sötétben, félt újra elaludni, félt, hogy újraálmodja…
Most itt állt, kezében egy csokor virággal, de már tudta, nem fogja a sírra tenni. Nem, ennek a virágnak máshol van a helye. Nem várta meg a temetés végét.
A korlátra rögzítette a csokrot, felmászott, és engedte, hogy a mélység magába vonzza.

Lilla

Gyakran mondják neki, benőhetne végre a fejed lágya, s közben szeretettel mosolyognak rá. Pedig már benőtt, ő csak tudja, a múltkor is megkopogtatta, elég kemény-e már. De Lilla húszévesen már rég felnőttszámba sorolta magát, csak épp szertelenségnek nézik az ő túltengő energiáját. Nem tehet róla, ilyennek született, gyorsan mozog, gyorsan gondolkodik és gyorsan is dönt. Persze, tudja ő maga is, hogy kilóg a családból, néha idegesíti szeretteinek csigatempója.
Édesapja korán elhagyta őt, magához szólította a Mindenható. Fájt a hiánya, s még most is fáj. Anyja új férjet keresett, s bár ő nem tudta szívből szeretni, elviselte a társaságát. Aztán édesanyja is elköltözött a másvilágra, s ő el akart menni abból a házból, ahol mindenütt fájó emlékek kísértették. Két öccse s kishúga kedvéért másította meg elhatározását, hogy a saját lábára áll, pedig már kinézett egy kis garzonlakást.  Mígnem a mostohaapja váratlanul kikérte a véleményét kettejük házasságáról.
Kapásból nemet mondott, csak az indokok finom megfogalmazásán kellett töprengenie. Hogy is lenne? Ha hozzámegy a mostohaapjához, a saját mostohaanyja lesz. A férjének asszonya és mostohalánya egyben. Ha gyermeket szül, az a gyereke is lesz, és a mostohatestvére is. A féltestvéreinek mostohaanyjává válik, születendő gyermekeiknek nagyanyja és nagynénje egy személyben. Tovább már követni sem bírta a kesze-kusza családi kapcsolatokat. És akkor még ott ágaskodik köztük az a huszonkét év korkülönbség.
Iskoláit befejezve egy nagy postán helyezkedett el. Margittal ott ismerkedett meg. A nő a negyvenes éveinek közepén járt, de ez csak szemből látszott rajta. Az alakja filigrán, a mozgása tüzes, a nyelve éles. Szeretett a középpontban lenni, akkor érezte jól magát, ha körberajongták. Mindig mindent tudott, amit meg nem, azt ő akkor is jobban tudta.
Hamar összebarátkozott Lillával, a kis kezdő, irányítható, életvidám postaforgalmi ügyintézővel. Alig néhány hét elteltével már a magánéletüket sugdolózták meg egymással két – látszólag – türelmesen várakozó ügyfél között.
Margit tizenhat évi házasság után elzavarta iszákos férjét, s új életet kezdett egy korabeli agglegénnyel. A kapcsolat hamar tönkrement, mert Béla képtelen volt alkalmazkodni, túllépni berögzött rigolyáin. Ákossal, Margit fiával sem jöttek ki, de mivel a fiú már külön utakon járt, nem igazán zavarták egymás köreit. A következő két „szerelem” is vakvágánynak bizonyult, ekkor a nő merész húzással egy magánál évtizeddel ifjabb férfit hálózott be. András ajnározta, imponált neki az érett asszony szerelme. Margit élvezte a figyelmet, figyelmességet, jólesett a kudarcok után az egójának – de szerelmet nem érzett.
Egyre többször kacérkodott az egyik kézbesítővel. Lajos gyakran felejtette szemét a mutatós asszonyon, míg egy nap összeszedte a bátorságát és meghívta egy kávéra. A másodikat Lajos hitvesi ágyában fogyasztották el, mígnem az asszony váratlanul hazatért a szüleitől.
– Hozzám? Ne viccelj! – kacagott Margit Lajos ajánlatán, hogy költözzenek össze, ha már így esett. – Nekem ott van András, édesem!
Ott volt. Amíg fülébe nem jutott a hír. Akkor visszaköltözött a régi barátnőjéhez.
Margit kisírta a szemeit. Megkeseredett, undok és piszkálódó lett mindenkivel, csak Lillával tartotta a barátságot, és azokat tűrte meg, akiket marionettbábként mozgathatott.
Egy este Ákos a posta előtt várta, hogy anyja végezzen a munkájával. A két nő szokás szerint együtt hagyta el a munkahelyét. Lilla és Ákos között azonnal fellobbant az a bizonyos szikra. Margit rábeszélte a lányt, hogy költözzön hozzájuk, s ő beleegyezett, hiszen így felszámolhatta a mostohaapjával kellemetlenné vált kapcsolatát.
Ákos tökéletes ellentéte volt Lillának. Nyugodt, megfontolt, csendes fiatalember, aki talán lassabban él, de az érzései mélyek és tartósak. Úgy tűnt, remekül kiegészítik egymást. Margit boldogságát csak a saját szerelmi életének sorozatos kudarcai árnyékolták be. Borús hangulata Lillára is átragadt, már nem mosolygott olyan szívből jövőn, mint rég. Ákos mellett virult, nélküle hervadt virágszálként kókadozott. Néhanapján megajándékozta egy meleg pillantással azt a csinos férfit, aki minden délután sorbaállt az ő ablaka előtt, hogy vásárolhasson egy kaparós sorsjegyet, de ezen pillanatokon kívül hangulatán a melankólia uralkodott.
Egy esős éjszakán Ákos hazafelé tartott, amikor az országúton elékanyarodott egy autó. Hosszú hetekre gipszágyhoz kötötték, mivel mindkét lába és a medencecsontja eltört. Lilla naponta meglátogatta, de valami benne is eltört. Ő Nő volt, és hiányzott életéből a Férfi.
A harmadik hét végén elfogadta a sorsjegykaparó fiatalember félénk mozimeghívását. Nagyon jól érezte magát, a film tetszett, Dávidról pedig kiderült, hogy jómodorú, művelt, és még az ágyban is remekül teljesít.
Margitnak napokkal később szúrt szemet a liezon. Hatalmas patáliát csapott, s eddig keblén melengetett egyetlen drága barátnője a világ legundorítóbb férgévé változott. Belekötött, ahol csak tudott, a munkahelyen sem hagyta békén, és első dolga volt, hogy Ákossal közölje a szégyenletes esetet. A fiú kétségek között várta szerelmét.
– Három hét! Még csak három hete fekszem itt, s már nem bírtál magaddal – mondta szomorúan. – Tudod, hogy egy építkezés nem rövidtávú munka. Mi lesz, ha távolabb kapok megbízást, és hónapokra el kell mennem?
– És mi lesz akkor, ha nem épülsz fel, sánta maradsz, vagy járóképtelen? – vágott vissza a lány. – Elvárnád, hogy egy nyomorék mellett éljek?
Ákost szíven ütötték a szavak. Tudta, hogy tüzesvérű, temperamentumos lányba szeretett bele, azt is – hiszen ismerte magát –, hogy nehezen viseli majd a hiányát, de ezek után csak a szakítás jöhetett szóba.
– Nem, nem várom el – felelte halkan. – Neked sem kell megvárnod, míg kiderül, nyomorék vagyok-e. Mire hazamegyek, költözz el!
Margit viperanyelve elől nem volt hova bújni. A lakásból kiköltözött, de a postán továbbra is egy légtérben dolgoztak. A kollégáknak nem tűnt fel, hogy a szokott sugdolózás egyoldalúvá vált. Lilla felett összecsaptak a hullámok, lassan magába roskadt. Az albérletét nem bírta kifizetni, a munkahelyén terrorizálták, a szerelme elutasította, a szeretői elhagyták, a mostohaapjától szégyellt segítséget kérni…
Amikor a lelki problémái már testi tüneteket okoztak, háziorvosa nyugtatót írt fel neki. Este egy pohár vízzel bevette a havi adagot…

Nagy Kriszta

Téglák

Edit elégedetten nyújtóztatta ki fáradt derekát. Mostanában egyre többször fájt a háta, amit annak tulajdonított, hogy az élete már nem a régi mederben folyt, és másféle dolgokkal foglalkozott, mint azt addig megszokta.
Fél éve vásárolták a házat egy csendes, dunántúli kis falucskában, ő azóta csak a felújításnak, a fészekrakásnak szentelte minden idejét. Szinte semmit nem bízott szakemberre. Remek érzékkel alakítgatta, csinosítgatta a házikót. Az előszobából nappali lett, narancsos árnyalatokkal, messzi, mediterrán országokbéli utazásainak emlékeivel, hangulatával. Nagyszoba nyílt belőle a ház egyik végében, ide került a hatalmas, hófehér franciaágy, mellette a régi, egykor unalmasan barna szekrény, kissé megújítva. Elefántcsont színűre festette, amit hatalmas fejű, kacskaringózó szárú, lebegő pipacsok díszítettek.  A nappaliból a másik oldalt tágas konyha nyílott. Ez volt az épp aktuális munkaterület. Edit gondolataiban mostanra teljesen összeállt a kép, mit, hogyan szeretne kialakítani. A lényeg a régi téglák keltette ódon hangulat keveredése a hideg, modern, fém konyhai eszközökével. Tudta, hogy remek hatást fog elérni vele, amit a padláson talált egykor használatos tárgyak még egyedibbé varázsolnak majd.
Az udvarban ott állt még a korábbi lakók régi parasztháza. Fagerendás falát gondos kezek sárral tapasztották be, friss, hófehér meszelést kapott, nem sokkal azután, hogy Edit és férje, Feri birtokba vették a portát. A kis ház végében disznóólak épültek. A házikó egy konyhából és egy szobából állt, amik a fedett tornácról nyíltak. Edit úgy tervezte, ezt szépen rendbe hozzák, és hangulatos kis kuckó lesz a hozzájuk látogató barátoknak, szülőknek. Az ólakból, amik már téglából készültek, kis udvari nyitott, fedett pihenőt álmodott, kemencével, grillasztallal, padokkal. Innen, a feleslegessé vált válaszfalakból bontogatta ki a konyhában felhasználni kívánt téglákat Ferivel.
- A falak maradnak, az elejét megnyitjuk, a válaszfalakat kidobjuk, és ennyi – mondta kacagva, mintha az olyan egyszerű lett volna. Jókat derültek egymáson, ahogy a bontás közben hajukra, szemöldökükre rakódó por aggastyánná változtatta őket. A téglákkal rengeteg munka volt ezután még, ami már Editre várt. Drótkefével letisztította őket a portól, maltertól, ezután egy ecset segítségével sósavas átkenés következett, ami a még rajta maradt piszkot lemarta. Jókora tégla halom állt az udvaron, mire elkezdődhetett az építés. Edit ezen a reggelen úgy döntött, folytatja a munkát, amit pár napja abbahagyott. Az addigra már majdnem megszokott hátfájása mellé hirtelen rátörő hányinger párosult. Abban biztos volt, hogy gyermeket nem vár, így csak arra gondolhatott, elrontotta a gyomrát valamivel. Kezdte ezt is megszokni. Korán kelt, de Ferit már így sem érte otthon. Behordott néhány téglát, és a sütőnek készülő részt kezdte el felrakni. Annyi segítséget kapott, hogy Feri előre félbevágott jó néhány téglát, ezt mégse neki kelljen. Hamar eltelt a délelőtt, a habarcs is elfogyott, gyorsan bekapott egy szendvicset, és erős rosszullét fogta el.
- Mi a franc van velem? – gondolta. – Lehet, hogy a sósavat belélegzem, vagy valami ilyesmi, és ettől vagyok ilyen rosszul?
Olyan érzése volt, mintha napról-napra egyre gyengébb volna, mintha valaki módszeresen szívná ki belőle az életet.
Este Feri már ágyban találta, mikor hazaért.
- Holnap elviszlek egy orvoshoz. Beszéltem vele, régről ismerem, együtt jártunk iskolába. Utána kell végre járni, mitől vagy mindig rosszul.
Puszit nyomott az arcára, de Edit ezt már nem érezte, hirtelen elnyomta az álom.

Veron nehezen ébredt. A lomha, szürke hajnalba kezdett belopózni az élet. A vén almafa ágán ülő szajkó versenyt rikoltott a kakassal, a csendet a hajnali munkához készülődés hangjai törték meg.
Lassan gyülekeztek a rokon férfiak, akik segíteni érkeztek Veron apjának. A takaros kis ház frissen meszelt fala vakítóan verte vissza az első előlopakodó napsugarak fényét. A ház előtt álldogált István, az apa, és kimért lassúsággal, halkan mondta el, kinek mi lesz a dolga.
- Holnap megöntjük az alapot – mondta előző este.
Ennyit és nem többet. Keveset beszélt, mindenki tudta, mit miért. Veron és anyja értette az utasítást, főzni kell, több emberre, mint máskor, és elkel az ő segítségük is. Nehéz az élet falun, nem tud mesterembereket fizetni, mint ahogy mások sem. Egymást segítik a munkában, így jutnak kicsit előbbre.
Veron miután felkelt, vizet tett a sparheltre, majd nekilátott a konyhai munkának. Kislány kora óta ott lábatlankodott anyja mellett, mára ő főzött, ha anyja oda volt a telekben, vagy az állatoknál. Hamar eltelt a délelőtt, a férfiak keze gyorsan járt, drága volt az idő mindenkinek, amit az otthoni munka elől rabolt el.
- Mit gondolsz, Mari? El tudunk látni még két jószágot emellett a kettő mellett? – tette fel a kérdést István az asszonynak néhány hete.
Veron mióta az eszét tudta, mindig két disznó volt a háznál. A kis gerendaház folytatásaként felhúzott ólakba sokat járt már gyerekként is. Szerette az állatokat, imádta, amikor kismalac volt a háznál. A moslék kihordása is sokszor őreá várt. Anyja hányszor kinevette, mikor azon kapta, hogy etetés közben az állatokhoz beszél! Cserfes kislány volt, az évek fojtották belé a szót. Elég volt egy pillantás az apjától, hogy érezze, mikor kell elhallgatni. Ahogy nővé serdült, úgy fogytak el a mondatok, már nem kellett az a nézés sem. Tudta, munka van, amit tenni kell, a fecsegésnek nincs sok értelme. Pedig hányszor kívánt egy kicsit több törődést! Milyen sokszor szeretett volna kérdezni! Mennyi olyan pillanat volt, amikor egyedül érezte magát!
- Kell a jószág a házhoz! – erősítette meg az elhatározást az apa, és Veron mennyire szerette volna, ha folytatja:
- Nemsokára eggyel több éhes szájat kell etetni.
De nem folytatta. Veron pedig tovább küszködött, rejtőzködött titkos terhével.
Az új ólak alapja elkészült, a munkások megebédeltek, és szétszéledtek. Veron kivitte a moslékot az állatoknak, s ahogy a vályúba öntötte, hirtelen, úgy érezte, mintha kést feszítenének az oldalába. Összegörnyedve várta a következő görcsöt, ami majdnem ledöntötte a lábáról. Egy kukoricatorzsát kapott fel a földről, azt szorította a fogai közé, és némán rikoltozva szenvedte ki magából a disznóól mocskában gyermekét.
- Eszünk - mondta apja, mikor belépett a házba. Némán, lehajtott fejjel kanalazták a levest. Senki nem szólt, súlyos csend ült a picinyke, sötét konyhára.
- Dőlj le egy kicsit lányom, sokat dolgoztál ma! – mondta később az anyja.
Veron úgy, ahogy volt ruhástól zuhant le a konyha szegletében levő ágyra. Harmadnapra elvitte a láz. Senki nem kérdezősködött, a temetésen némán, lehajtott fejjel  álltak a koporsó mellett. A faluban egy darabig találgattak, mi lehetett a hirtelen haláleset oka, többen eltitkolt terhességről beszéltek, meg hogy István fél vagyonkáját elvitte az orvos hallgatása. Aztán elcsendesültek. A falu élte tovább megszokott mindennapjait.

Edit a konyhaasztalnál ült, és elégedetten nézett körül. Az asztalos nemrég ment el, a konyha elkészült. Tekintete körbejárt a helyiségben. Minden épp olyanra sikerült, ahogy megálmodta. A régi téglák ódon hangulata, a natúr fa melegsége, és a hideg fémek eleganciája remekül megfértek egymással. A fal halványsárga színt kapott, tökéletes lett a hatás. Edit gyomrát hirtelen erős kéz ragadta meg. Szorította, és a torka felé húzta. Lehunyta szemét, várta, hogy elmúljon a roham.
- Pánikbetegség, semmi más nem lehet, minden leleted tökéletes, szóval, szervi oka nincs a rosszulléteknek. Adok egy gyógyszert, ezt egy ideig folyamatosan szeded, később már csak, ha rosszullétet érzel.
Ez volt a diagnózis alig két hónapja. Kicsit javult is az állapota azóta, de ma már a harmadik tablettát kapta be. A szorítás nem enyhült. Fejébe zsibbadás kúszott, az asztalra dőlt, és álmodott. Kislányként, kócos hajjal, mezítláb rohant a hatalmasra nőtt fűben, hogy el ne késsen az érettségiről, ahova már ünneplőbe öltözve érkezett, majd hófehér ruhában kilépett a templom ajtaján Feri oldalán, boldog, felszabadult kacagással az ajkán, aztán körülölelte a sötétség.Kifelé vágyott. Ki a sötétségből a fényre, az életbe. Ki tudja, honnét, de jól ismerte az utat. Hirtelen indult el rajta. Minden porcikája áhította a világosságot, eddig pihenő tüdeje levegőért kiáltott. Elrugaszkodott és megindult. Elhagyni koromfekete világát, melyben eddig létezett. Az áhított világosságot azonban nem lelte. Érezte, hogy megérkezett, de a világ, amelyben fényt remélt csak homályos, mocskos, bűzös mása volt az álmaiban látottnak. Tüdeje millió apró bimbója kinyílni kívánt, megtelni az éltető tisztasággal. Remegő, bizonytalan kezek ragadták meg. tekintetével a fényt kereste, de körbefogta a sűrű, hideg amelybe taszították. Szemét marta a súlyos anyag, tüdeje bimbói kipattantak, de az éltető levegő helyett hűvös nehézség áradt a kinyíló rózsákba. Menekülését az immár határozottá vált kezek akadályozták. Nyomták lefelé, míg el nem lazult a test.

Elmúlt a gyász a falu takaros kis portáján, de a csend maradt. Az alapokra egyik nap erős téglafal került, szorgos kezek nyomán tört az ég felé. És ahogy emelkedtek a falak, úgy tört egyre magasabbra a hideg betonsírjában nyugvó kis lélek minden keserűsége. Tégláról téglára kúszott egyre feljebb a harag, a falak minden apró szegletét átitatta a bosszúvágy a világ felé, egy soha meg nem élhetett életért.